A Mass Effect 2-vel bebizonyosodott, amit már az első résznél is sejtettünk: a jövőben játszódó szerepjáték világa méltó riválisa a Star Trek és a Start Wars univerzumának. Öröm benne kalandozni, furcsa idegen lényekbe botlani és Martin Sheent hallgatni. Kár, hogy néhány játéktechnikai elemen kicsit egyszerűsítettek a készítők.
Január általában halálzóna a játékiparban: karácsony után nem sokan vesznek játékot, ezért nem is ekkorra időzítik a kiadók a nagy durranásaikat. Hogy az Electronic Arts mégis január végén adta ki a Mass Effect 2-t, annak két oka van: egyrészt az, hogy tavaly karácsonykor is kisebb halálzóna volt a Call of Duty: Modern Warfare 2 miatt (több kiadó is elhalasztotta játéka premierjét, mert nem akart esélytelenül indulni a MW2 ellen, amiről előre lehetett sejteni, hogy eladási rekordokat fog döntögetni), másrészt az, hogy pár hónapja jelent meg a Dragon Age: Origins.
Ez utóbbi pedig szerepjáték, akárcsak a Mass Effect 2, és a két játék egymás konkurenciája lett volna, ha egy időben jelent volna meg – már csak azért is, mert mindkettőt a műfaj királya, a nagyszerű BioWare (a Baldur’s Gate-ek és a Star Wars: Knights of the Old Republic fejlesztője) készítette. És mindkettő briliáns, csak míg a Dragon Age: Origins fantasy környezetben tette kicsit feljebb a lécet, addig a Mass Effect 2 sci-fiben.
A folytatás nem különbözik gyökeresen az első résztől, ami nem nagy baj, mert már az első Mass Effect is közel hibátlan játék volt. 2007 végén jelent meg konzolokra, és rögtön be is gyűjtött több „év játéka”-díjat. A játék leginkább aprólékosan kidolgozott világnak köszönhette a sikert: a fejlesztők egy kisebb enciklopédiára való háttéranyagot hoztak össze a sötét anyagból merítő új energiaforrásokról, galaktikus hódításról és idegen lényekről – a végeredmény egy Star Trek-szerű világ lett, csak az alienek nevetséges gumimaszkok helyett szépen feltextúrázott poligonmodellekben jelentek meg. Szóval a játék még jól is nézett ki.
A Mass Effect 2 természetesen megtartotta ezt a világot, és ott folytatja a sztorit, ahol az első rész abbamaradt: 2183-at írunk, főhősünk, Shepard parancsnok megmentette – vagy hagyta veszni, többféle befejezése volt az elődnek – a három vezető idegen faj alkotta, ENSZ-szerű tanácsot, és éppen a happy end felé lebegne el űrhajójával, a Normandyvel, amikor az űrhajót támadás éri. A Normandy megsemmisül, Shepard pedig elpörög az űrbe, miközben a szkafandere ereszteni kezd. Áll leesik – a játék úgy kezdődik, ahogy más programok véget érnek.
Aztán persze Shepard visszatér, és a történet a Cerberus nevű, az emberek érdekei szerint cselekvő szervezettel bonyolódik. A Cerberus vezetője, Illusive Man – a folytatás legjobban eltalált új karaktere – küldi Shepardot egy félelmetes idegen faj, a Gyűjtők ellen, de ahhoz előbb megfelelő csapatot kell összeszedni, és rögtön kapunk egy raklapra való küldetést. A későbbiekben persze felbukkannak régi ismerős karakterek, új fajok, gyilok és cselszövevény.
Nem a spoilereket akarom elkerülni, csak egyszerűen még nem játszottam végig a játékot – a Mass Effect 2-nek ugyanis az első részhez hasonlóan legalább 35-40 órába telik a végére érni, különösen akkor, ha az ember minden kis mellékküldetést teljesíteni akar. Egyébként az első rész végén elmentett karakterrel is neki lehet indulni a játéknak, néhány dialógus és küldetés csak ekkor lesz elérhető.
A játékmechanikát tekintve a Mass Effect nagy trükkje volt, hogy a külső nézetes lövöldözős játékok felé mozdította el a harcjeleneteket, és levitte a csatatérre a játékost. Ezzel a BioWare akciódúsabbá tette az egyszemélyes szerepjáték műfaját, ahol korábban többnyire madártávlat és körökre osztott lépegetős módszer dívott. A folytatás sem tért el ettől, sőt tovább egyszerűsítette a dolgokat.
Apró, de azért feltűnő változásokról van szó: karaktereinknél már kevesebb képességet fejleszthetünk, a végtelen lőszerrel ellátott, de felmelegedő fegyverek koncepcióját felváltotta a véges lőszer, az életerőnk pedig most már magától regenerálódik. Ezen kívül felbukkantak új fegyverfajták, biotikus képességek (a fantasy varázslatok helyi megfelelői) és egy pontosabb sebzésrendszer.
Összességében a változások még jobban az akciójátékok felé vitték el a Mass Effect 2-t: pörgősebbek és életszerűbbek a harcok (például ellőhetjük ellenfeleink lábát, de egy ellőtt lábú ellenfél is lőhet még ránk), viszont sokkal kevesebb statisztikát és tápolható jellemzőt kap a játékos, mint az elődben – nekem ez utóbbi szúrta kicsit a szemem, szerintem már az első rész is kellően egyszerű volt, nem kellett volna tovább butítani, még ha csak kis mértékben is.
A látvány viszont még jobb, mint az első részben volt. Teszteléskor elővettem a 2007-es Mass Effectet is, összehasonlítottam a két programot, és bár a két játék ugyanarra a konzolra készült, a második rész vitathatatlanul szebb. Még finomabbak a karaktermodellek, simábbak az animációk... és még több a lemezek száma. A sok grafikai és egyéb adat ára ugyanis az, hogy a második rész már két dvd-n jelent meg, így néhányszor cserélni kell a lemezt végigjátszás közben. De ez legyen a legnagyobb gond egy játékkal.
A két lemezre még több hanganyag is került – a Shepardot megszólaltató Mark Meer szerint nagyjából kétszer annyi –, mint az első részben. Kilencven szinkronszínész mondta fel a történetet kibontó, több mint harmincezer sornyi párbeszédet. A legnagyobb név Martin Sheené (rengeteget tesz hozzá Illusive Man titokzatosságához), de Carrie-Anne Moss, a BSG-s Tricia Helfer, Adam Baldwin és Seth Green is hangját adta a Mass Effect 2-höz.
Őszintén meglepődnék, ha a folytatás kevesebb példányszámban kelne el, mint az első rész, de a Mass Effect 2 meg is érdemli a sikert. Nem hozott ugyan forradalmat, de a BioWare a „nagyobb, hosszabb, vágatlan” recept szerint csodás sci-fi videojátékot készített. A Mass Effect 3 megjelenéséig a játéknak nem nagyon van félnivalója.