Lélegzetelállítóan gyönyörű terek, túlzásba vitt autókázás, hiányzó deathmatch és üres környezet – ez az id Software új játéka, a Rage. Most nem tudunk új királyt avatni úgy, mint a Doom vagy a Quake megjelenésekor.
A legenda szerint amikor az id Software a kilencvenes évek elején a Doomot fejlesztette, John Carmack azt mondta, annyira kell a történet egy ilyen programba, mint egy pornófilmbe, mert a júzer úgyis csak az akcióra kíváncsi. A cég akkor már túlvolt a Wolfenstein 3D-n, amivel 1992-ben letette a ma ismert belsőnézetes lövöldözős játékok (first person shooter, fps) alapjait. A Wolfensteinből valóban nem hiányzott a sztori: egy akkori játékosnak elég volt, hogy nácikat ölhetett halomra, és nem érdekelte különösebben, hogy a harmadik pálya végén miért bukkan fel egy robotruhába bújtatott Hitler.
Nem minden fejlesztő értett egyet Carmackkel: a kreatív vezető, Tom Hall nagyon szerette volna, ha a Doom vérvörös pixelekben tobzódó pályái kidolgozott sztorira épülnek, de Carmack hajthatatlan volt. A szakmai nézetkülönbség oda vezetett, hogy Hall 1993 közepén, pár hónappal a Doom megjelenése előtt elhagyta a céget. Most a Rage kritikáit olvasgatva talán kicsit átadja magát a kárörömnek, Carmack pedig átgondolja a történetről alkotott véleményét. Az idő ugyanis Hallt igazolta.
Az elmúlt évtizedben az fps-ekben a technikai hókuszpókusz mellett a cselekmény is fontossá vált. Az olyan játékszériák, mint a Bioshock- vagy a Halo-sorozat, megmutatták, hogy a lövöldözésbe lehet gazdag sztorit is szőni jó karakterekkel. Az id Software-re ez a trend nem hatott, a legutóbbi Wolfenstein és Quake sem villantott emlékezetes cselekményt, pedig már a legelső, 1996-ban megjelent Quake idején is voltak kritikusok, akik a program nyilvánvaló technológiai fölénye dacára a játéktörténelem egyik legjobb főhősével büntető (de címe ellenére még nem egészen háromdimenziós) Duke Nukem 3D-t szerették jobban.
Mára a történet olyan alapvető elvárássá vált az fps-ekben, mint a shotgun vagy a multiplayer mód. És ebből következik a Wolfenstein, a Doom és a Quake után egy újabb brandet bevezető id-játék, a Rage legnagyobb hiányossága is: üres, mint egy chaingun tára kétszáz lövés után.
Ez azért különösen bosszantó, mert a játék felskiccel egy ígéretes környezetet, elhelyez benne szereplőket, csak aztán az egésszel nem kezd semmit. Valamikor a Föld posztapokaliptikus jövőjében járunk, évtizedekkel egy világrengető kataklizma után, amit ezúttal nem túlnépesedés vagy adóreform okozott, hanem egy kisbolygó, ami telibe trafálta a Földet. Mielőtt megtörtént a baj, a tudósok föld alatti bunkerekben lefagyasztották az emberiség legjavát. A játék főhőse egy ilyen bunkerben tér magához a fagyasztásból, és szembesül azzal, hogy a meteor sújtotta tájon nem pusztult ki az értelmes élet. A jövő emberei egy Mad Max-utánérzésben tengődnek, többnyire hulladékból épített, jól védett települések között száguldanak fegyverekkel felspécizett járgányokon, bandákba tömörülve ölik egymást a napi betevő élelemért, gyógyszerért és üzemanyagért. Persze, ahogy az Posztapokaliptiában lenni szokott, mutánsok is megkavarják kicsit a szószt.
Illetve nem kavar itt senki semmit: minden csak díszlet, alibi az öldökléshez, a karakterek szerepe pedig kimerül annyiban, hogy elküldenek bennünket mészárolni A pontból B-be. Összefüggő, pláne fordulatokkal, esetleg elágazásokkal és nagy revelációkkal teli sztori nincs.
A technikai hátteret tekintve viszont semmi baj nincs a Rage-dzsel, sőt a hozzá fejlesztett id Tech 5 motor mindent kihoz a csúcspécékből és a konzolokból (Xboxon fel lehet telepíteni a teljes játékot a merevlemezre, így sokkal kevesebbet tölt). Nem csak a játék több mint húsz gigabájtos méretén érezni, hogy generációváltás történt a motorban: a kisbolygó utáni táj kopárságában is lélegzetelállító, nem feszül két egyforma textúra a sziklákon, a bejárható terek hatalmasak. A sok szépségnek persze ára van, ami első blikkre nem tűnik fel: igen kevés a lerombolható, vagy más módon interaktív környezeti elem – el kell fogadni, hogy ez nem olyan játék, ahol felrúghatunk pár karót, ha azok elzárják az utat.
A Rage nagy dobása a játékmenetben a jármű, ami persze nem újdonság a műfajban, de fps-ben eddig nemigen fektettek akkora hangsúlyt erre a játékelemre, mint esetünkben. Több járgányunk is lehet, ezeket a játék világának központi városában, Wellspringben tárolhatjuk, feltuningolhatjuk fegyverekkel, autóversenyekre mehetünk velük (a kapott trófeákért újabb fejlesztéseket vehetünk), és persze száguldozhatunk cél nélkül, keresve az autós-motoros bandák formájában érkező bajt. A látvány persze ilyenkor is gyönyörű, az autók fizikája élethű, a robbanások pazarok.
Viszont, nekem kicsit sok is volt az autókázás a játékban. A Rage mégiscsak egy fps, és mint ilyenben, elvárható a sok és változatos lövöldözés. Ilyen betétek persze vannak, jól átgondolt, elviselhetően lineáris (tehát a Bulletstorm pályáinál jobb) terepeken, intelligens ellenfelekkel, olyan szokatlan fegyverekkel, mint a háromágú bumeráng, a robotpók vagy a távirányításos guruló bomba (egyébként a fegyvereinket is fejleszthetjük, néhol egész ötletesen). Csak emellett kicsit túlpörgetett a sofőrködős sallang és a futárkodás a települések között (ezek a részek éppen egy jó sztoritól nyernének értelmet és tartalmat).
A négykerék-túladagolás a multiplayer módokon is meglátszik. Nincs deatchmatch. Egy id Software-játékban. N-i-n-c-s d-e-a-t-h-m-a-t-c-h. Ez az igazi apokalipszis, nem egy kisbolygó. Persze patchként biztosan megérkezik majd, de akkor is, jól mutatja, hogy kicsit elmászott a fókusz a játék fejlesztése közben a műfaj hagyományos értékeiről. Ha már itt tartunk, capture the flag sincs. Alapban két multiplayer játékmód elérhető, az egyik egy autós arénaharc, a másik néhány, két játékosra szabott kooperatív küldetés. Az id mentségére legyen mondva, mindkettő igen szórakoztató.
A Rage Amerikában október 4-én, Európában 7-én jelent meg, és a startja nem volt zökkenőmentes. Több játékosnál lefagyott az intro után, mert bizonyos AMD videokártyákkal nem bírt megbarátkozni, drivergondok miatt. Az id Software már 9-én kiadott egy bő egygigás patchet, ami ezt a problémát más megjelenítési gondokkal együtt orvosolta. Viszont ez olyan blamázs volt a cég életében, amire még nem volt példa.
De ha a premier körüli malőrtől eltekintünk, akkor sem lehetünk teljesen elégedettek a Rage-dzsel. Amikor a Doom és a Quake megjelent, mindkét alkalommal az fps-ek új királyát üdvözölhettük. Tizenöt év után az id Software új címmel próbálkozott, de most nem sikerült a trónfosztás a műfajban – csak egy nagyon szép fps, aminek nincs szégyellnivalója, ugyanakkor pár év múlva már nem is emlékszünk rá. Technológiai demónak persze csillagos ötös a Rage, mert az id Tech 5 motor igen meggyőző, viszont egy techdemóért nem kérnek hatvan dollárt.
Pontosan érezni, hogy Carmack pornófilmes hasonlata ma már nem áll meg. Az a műfaj, ami az esztelen öldöklésre épült, már nem élhet meg ebből az alapból. Még a fent említett Bulletstorm – ami pedig ritka primitív játék a zsánerben – is vette a fáradságot, hogy épkézláb, szórakoztató dialógusokkal teli sztorit adjon a vérgőzös pályák mellé.
A Rage-en nem látszik ezt az igyekezet, bármilyen szórakoztató is tud lenni a száguldás és az öldöklés gyönyörű díszletei között. Talán majd az id Software – szintén a Rage motorjával készülő – következő játéka, a Doom 4 megmutatja, hogy a cég nem csak programozni tud.