A koronavírus-járvány ellen bezárkózott a világ: különféle mértékben, de szinte minden ország boltokat, iskolákat záratott be, szigorított az utazási szabályokon és korlátozta a közösségi érintkezést. Ezeket azonban nem lehet örökké fenntartani, mert se az emberek, se a gazdaság nem bírja el hosszú távon a bezártságot. A vírus terjedésének enyhülésével a világ kormányai el is kezdték felmérni a lazítás lehetőségeit, és több országban már el is kezdődött az óvatos enyhítés. Ez azonban kockázatos lépés, nagy odafigyelést igényel, és még senki nem tudja, mi a nyerő recept (ami ráadásul országonként is erősen eltérhet). Az Európai Unió koordinációt szeretne, a tagországok inkább a saját útjukat járják. Összeszedtük, hogy milyen lazítási stratégiák merülhetnek fel, hogy ezeknek mik a lehetséges buktatóik, és hogy mire készülhet a magyar kormány.
Bár a saját bőrünkön tapasztalva nem így érződik, a közösségi érintkezés korlátozása csak rövid távú stratégia a járvány elleni harcban. Hosszabb távon mindenképpen lazítani kell a korlátozásokat - a fő kérdés az, hogy pontosan hogyan és mikor, mert a túl korai és a túl késői lazításnak is van kockázata.
Ha túl korán kezdjük feloldani a korlátozásokat, a vírus továbbterjedhet, pillanatok alatt újra felpöröghet a járvány, és a nagy erőfeszítések árán kilapított járványgörbe újra felpúposodik, azaz a hirtelen megugró esetszám megint az egészségügy túlterhelésével fenyeget. Az összes addig meghozott társadalmi és gazdasági áldozat mehet a levesbe. Második hullám – még ha enyhébb is – szinte biztosan lesz, de egyáltalán nem mindegy, hogy hirtelen szakad ránk, vagy felkészülten várjuk.
Ha viszont túl későn kezdünk enyhíteni, azzal a gazdaságot és a társadalmat, illetve az emberek mentális egészségét terheljük meg jobban a szükségesnél, és ezzel akár többet is árthatunk a korlátozásokkal, mint amennyi hasznunk származik belőlük.
Az Európában elsőként lazításokba kezdő Dánia miniszterelnöke, Mette Frederiksen kötéltánchoz hasonlította a korlátozások feloldását: meg kell találni a kényes egyensúlyt, hogy egyik irányba se bukjunk bele.
Adná még magát, hogy a vakcina vagy a gyógymód megérkezéséig húzzuk ki a korlátozásokkal, de az optimista jóslatok és az ígéretes eredmények ellenére is olyan sok a bizonytalanság ezekkel kapcsolatban, hogy erre nem lehet stratégiai döntést alapozni, inkább csak reménykedni, hogy minél előbb segítenek majd a helyzeten.
A New Scientist szakértők bevonásával készített összefoglalója szerint három stratégiai útvonal vezet ki a társadalmi szeparációból. Más-más módon, de mindegyik arra játszik, hogy úgy lazítson a korlátozásokon, hogy közben kezelhető szinten igyekszik tartani az enyhüléssel érkező második hullámot. Hogy hol melyikkel próbálkoznak, az az adott ország járványügyi helyzetétől a politikai klímán át sok mindentől függ. Hogy melyik lesz a nyerő stratégia, vagy hogy egyáltalán lesz-e olyan, amelyik jobban beválik a többinél, azt csak az idő fogja majd eldönteni.
Az első stratégia a kivárásra játszik.
Egészen addig fenntartja a korlátozásokat, amíg a fertőzések aránya nulla közelébe esik vissza. Ekkor elkezdi feloldani őket, és húz egy Dél-Koreát, azaz agresszív elkülönítésbe kezd: arra koncentrál, hogy az újabb eseteket minél több teszteléssel gyorsan és hatékonyan azonosítsa, izolálja, felkutassa a kontaktjaikat, őket is izolálja, és így tovább. Így már általános korlátozások nélkül vágja el a vírus terjedésének lehetséges útvonalait.
Ez a stratégia gyakorlatilag rebootolja a járványügyi védekezést: ha már elsőre lassan mozdultunk, most már húzzuk ki így, amíg nulláról indíthatunk egy második menetet, és ott már rögtön az elején felpörgünk. Ennek a nehézsége, hogy olyan tesztelési és kontaktkutatási kapacitásra van hozzá szükség, amilyet a járvány első hulláma alatt csak kevés ország tudott megvalósítani. (Bár a kontaktkutatást segíthetik a helyadatok alapján működő mobilos megoldások, ilyen járványkövető appot fejleszt a Google és az Apple, de például a magyar Visual Cortex is.) A stratégia kockázata, hogy a fertőzési ráta visszaesésére túl sokáig kell várni, így a korlátozások kínzóan hosszú ideig maradnak érvényben.
A második stratégia a felkészülésre épít.
A lényege, hogy időt nyerjen az egészségügyi rendszernek, hogy az magához térhessen az első hullámból, és növelhesse a kapacitásait a másodikra. A járvány fő veszélye éppen az, hogy túl rövid idő alatt árasztja el túl sok beteggel az egészségügyet. Ez az a bizonyos görbe, amelyet mindenki igyekszik kilapítani, azaz időben elnyújtani a megbetegedések jelentkezését, hogy azok kezelhetőbbek legyenek. De a másik oldalról is meg lehet fogni ugyanezt: minél nagyobbak a kapacitások, annál púposabb görbét képes az egészségügy átvészelni, azaz annál több ember ellátására képes egyszerre.
Ez a stratégia a kórházi férőhelyek, azon belül az intenzív osztályos ágyak, illetve az egészségügyi dolgozók számának növelésére összpontosít, és addig van szüksége a korlátozásokra, amíg ezeket a kapacitásokat sikerül megfelelő mértékben feltuningolni. Amikor ez megvan, fokozatosan elkezdődhet a lazítás, hogy a kontrolláltabb lefolyású második hullámot nagyobb teljesítőképességű ellátórendszer fogadhasson.
A fő buktató itt az, hogy a kapacitásnövelés nem egyszerű, és pláne nem olcsó feladat. Egyetlen országnak sincsenek végtelen erőforrásai, ezért meg kell határozni, hogy miből mennyit tartanak elégségesnek. Ez azért kockázatos, mert ha túlbecsülik, az gazdaságilag visszaüthet, de ha alul, akkor bedőlhet az egész stratégia. A becslésekre persze léteznek modellek – az egyik szerint például Nagy-Britanniában a meglévő 17 765 kórházi ágy helyett 102 794-re, a 744 intenzív osztályos férőhely helyett 34 554-re lenne szükség –, de a modellek nem mindentudó kristálygömbök, a becsléseik feltételezéseken alapulnak, a pontosságuk pedig utólag fog igazán látszani.
A harmadik stratégia célja a legsebezhetőbbek védelme.
Itt a korlátozások feloldása után az idősek és a krónikus betegek megóvására kerül a hangsúly. Ehhez is széleskörű tesztelésre van szükség, hogy a fertőzöttek minél nagyobb százalékát – köztük a járványügyi szempontból különösen kockázatos tünetmenteseket – azonosítani tudják. A cél, hogy megakadályozzák, hogy a fertőzöttek érintkezzenek a magas kockázatú csoportokkal, és esetleg őket is megfertőzzék.
A stratégia része a szerológiai tesztek alkalmazása az egészségügyi dolgozókon és az idősgondozókon. Ezek a tesztek nem az aktuálisan meglevő fertőzést mutatják ki, hanem hogy van-e a szervezetben antitest, amely korábbi fertőzésre utal. A remények szerint aki már átesett a betegségen, kisebb (vagy nulla) eséllyel fertőzhet meg másokat, így alkalmasabb a különösen védendők ápolására. Ez persze azt feltételezi, hogy a vírussal nem lehet gyógyulás után újrafertőződni, amit ma még nem tudunk biztosan. Voltak már ennek az ellenkezőjére utaló eredmények, de ezeknek a megbízhatóságáról se tudni még pontosat.
Ennek a forgatókönyvnek a remélt kimenetele egyrészt az, hogy az egészségügyi ellátórendszerre nehezedő nyomás a kritikus esetek számának minimalizálásának köszönhetően csökken. Másrészt a társadalom kevésbé veszélyeztetett részének elég nagy hányada esik át a betegségen ahhoz, hogy kialakuljon a nyájimmunitás, azaz olyan sokan immunissá váljanak, hogy a vírus ne találjon útvonalat a terjedéshez. Így végső soron a teljes társadalom védettséget nyer.
Ezzel az a gond, hogy ugyan a nyájimmunitás valóban fontos mellékterméke a járványnak, kifejezetten erre építeni elég kockázatos:
Nagyjából a fenti okokra hivatkozva nem ajánlja jelenleg az Egészségügyi Világszervezet (WHO) sem, hogy bárki a nyájimmunitásra építsen stratégiát. Mindezzel együtt az mindenképpen segítheti a járvány elleni fellépést, ha valamilyen mértékű immunitás menet közben kialakul a társadalomban.
A három stratégiai irány a gyakorlatban persze nem különül el egymástól ilyen élesen, az egyes országok dönthetnek úgy, hogy az elemeikből saját receptet gyúrnak. Az is előfordulhat, hogy bármilyen stratégiát is követnek, fel kell azt függeszteniük, ha a második hullám elszabadul, és újra szigorítani kell a korlátozásokon, hogy a helyzet stabilizálódásával megint elindulhasson a lazítás. Egészen addig, amíg sikerül belőni a jó arányokat, és a járvány magától elül, vagy amíg külső segítség (értsd: vakcina, gyógyszer) nem érkezik.
A járvány eddigi lefolyása alapján a lehetséges forgatókönyveket vizsgáló harvardi kutatók szerint az amerikai korlátozások időszakosan akár 2022-ig is vissza-visszatérhetnek, ha nem sikerül addig használható gyógymódot vagy oltást kifejleszteni, illetve jelentősen növelni az intenzív osztályi kapacitásokat.
Ha sikeresek vagyunk, sikerülni fog belapítanunk a görbe tetejét, ami nagyszerű, de ezután sem szabad hirtelen visszatérnünk a normális életvitelünkhöz – ez meglehetősen veszélyes lenne. Ha akkor megállunk, minden addigi erőfeszítésünk kárba vész, és potenciálisan egy második hullámmal nézünk szembe. Továbbra is kordában kell tartanunk magunkat, aztán remélhetőleg fokozatosan igazíthatunk majd a közösségi korlátozásokon, és fokozatosan visszatérhetünk a normalitáshoz
– foglalta össze tömören a helyzetet Jenny Harries brit tisztifőorvos-helyettes.
A világ szeme most Kínára szegeződik, mivel a járvány innen indult, ezért itt vezették be a legkorábban a szigorú korlátozásokat, és ezek lazítását is itt kezdték meg először. Kína gyakorlatilag az első fentebb felvázolt stratégiát valósította meg: a keményen betartatott korlátozásokkal kivárták, amíg a járvány lecsendesedik, és ezután kezdték el azokat feloldani. Egy részük még most is érvényben van, miközben a hatóságok széles körben tesztelnek.
Az már eddig is látszott, hogy a korlátozások valóban hatásosak voltak a vírus lassításában és a járványhelyzet konszolidálásában. De az is világos, hogy ez nem a járvány teljes felszámolását jelenti. A második hullám Kínában is bármikor elindulhat, csak később és enyhébben, mint ahogy a korlátozások nélkül jött volna.
A korlátozások feloldása után biztató jel az Imperial College London kutatóinak mobilos helyadatokon alapuló vizsgálata [pdf], amely arra jutott, hogy míg a járvány elején az emberek mozgása összhangban volt az új fertőzések számával, a korlátozások bevezetése, majd feloldása után a mozgás ugyan újraindult, de ezt a fertőzésszám nem követte. A kutatók figyelmeztetnek, hogy ez nem perdöntő eredmény, mert nem tudni, hogy a két tényező pusztán egybeesik, vagy ok-okozati összefüggés is van-e köztük, illetve a további hullámok érkezését sem zárja ki. Ezzel együtt is arra utal, hogy Kína az első hullám lecsengése után jó ütemben tudta elindítani a lazítást.
Maga Kína is számít a második hullámra, ezért a folyamatos csökkenő trendet mutató fertőzöttségi adatok ellenére április első napjaiban több helyen új szigorító intézkedéseket hoztak az országban: ismét bezárattak nemrégiben újranyitott mozikat, egy 600 ezres lakosú megyében, a Honan tartománybeli Csiában pedig lakhelyelhagyási korlátozást vezettek be. Most még korai lenne újabb hullámról beszélni, de intő jel lehet, hogy miután heteken át csak külföldről behozott új fertőzésekről érkeztek hírek, a napokban megint felbukkantak a helyi fertőzések is.
Az egyes országok lazítási kísérletét igazítani kell az olyan helyi feltételekhez is, mint a járványhelyzet súlyossága és előrehaladottsága, illetve a rendelkezésre álló tesztelési és kórházi kapacitások. Az Egyesült Államokban például Donald Trump elnök pénteken javaslatot tett a korlátozások fokozatos, három fázisú feloldására, de a döntést az egyes államok kormányzói hozhatják majd meg a saját belátásuk szerint. Andrew Cuomo, New York kormányzója például már egy nappal Trump javaslatának közzététele előtt bejelentette, hogy a járvány által legsúlyosabban érintett államban legalább május 15-ig érvényben maradnak a kijárási korlátozások.
Hogy melyik ország milyen korán enyhítene, attól is függ, hogy milyen hamar vezették be a kivezetendő korlátozásokat. A jelek szerint minél gyorsabban léptek a járvány elején, annál jobban sikerült azt kordában tartani, és annál korábban érkezhet el az enyhítésre alkalmas pillanat. Európában elsőként Dánia döntött úgy, hogy egy hónapos kényszerszünet után, április 15-től részlegesen újranyitják az iskolákat. Azért is engedhetik meg maguknak a korai enyhítést, mert az elsők között lépték meg a szigorításokat: már március 13-án lezárták a határokat, és még részben aznap, részben azon a héten bezáratták az iskolákat, éttermeket, bárokat, illetve megtiltották a tíz főnél nagyobb összejöveteleket és a kórházak látogatását. (Egyébként a járvány lokális azonosításához viszonyítva a magyarországi korlátozások bevezetése is gyorsnak számít.) A többi korlátozás egyébként még érvényben marad Dániában legalább május 10-ig.
Egyelőre nincs globális ajánlás a korlátozások feloldásának menetére és módjára, még ha az elég valószínűnek is tűnik, hogy a járvány utáni világ beindításához globális összefogásra lesz szükség. Az Európai Unió vezetői, Ursula von der Leyen bizottsági és Charles Michel parlamenti elnök a koordinált lazítást sürgetik, mert az együttműködés hiánya visszaüthet minden tagállamra. A közös fellépéshez szerdán egy ütemtervet is közzétettek, de a döntés a tagállamok kezében van, az Unió csak javaslatot tehet a kérdésben.
Az uniós noszogatás ellenére a tagállamok nagyrészt a maguk útját járják. Az európai országok által bejelentett lazításokat, illetve a továbbra is érvényben maradó korlátozásokat néhány napja ebben a cikkben foglaltuk össze, de azóta is történtek újabb lazító vagy éppen a szigort fenntartó bejelentések Belgiumban, Hollandiában és Luxemburgban, Lengyelországban, Nagy-Britanniában, Portugáliában és Szerbiában.
Magyarország lazítási stratégiájáról a cikk írásakor még nincsenek konkrét információk, mert nálunk egyelőre maradnak a korlátozások, a kormány pedig a hosszabb távú terveit - ha vannak ilyenek - még nem közölte. Az eddigi nyilatkozatokból és egyes intézkedésekből azonban lehet következtetni arra, milyen irányokban tapogatóznak.
A kormány április 15-én elrendelte a kórházi férőhelyek 60 százalékának felszabadítását, hogy ezek is bevethetők legyenek a járvány elleni küzdelemben. Ez 39 500 kórházi ágyat jelent, ami masszív túlbiztosításnak tűnik. A 60 milliós Olaszországban sincs ennyi aktív beteg, pláne ennyi, aki kórházi ápolásra szorul. Itthon pedig a cikk írásakor 1518 aktív esetre jut 811 kórházban ápolt beteg.
Ettől még előfordulhat, hogy a következő hetekben-hónapokban ennyire drámaian megnő a fertőzések és a súlyos esetek száma, de erre egyelőre nem nagyon utal semmi. A Washingtoni Egyetem egészségügyi mérésekkel és azok értékelésével foglalkozó intézetének (IHME) koronavírus-modellje szerint a Magyarországra vonatkozó előrejelzésekhez képest a kórházkiürítések nélkül is bőven jól álltunk a férőhelyekkel. Az elérhető adatok alapján nem várható nagy megugrás a hazai fertőzések számában, ezért egyáltalán nem tűnik indokoltnak a drasztikus kapacitásbővítés. Pláne, hogy az más betegségekben szenvedők kárára is történik - miközben kérdéses, hogy nekik megoldott lesz-e az otthoni ellátás a kórházi helyett.
Persze a nyilvánosan elérhető adatokon, illetve az azokra alapuló modelleken túl a kormánynak rendelkezésére állhat olyan információ, amely alapján szükségesnek ítélte a radikális kapacitásnövelést. Több ilyen eshetőség is elképzelhető:
Könnyebb lenne tisztán látni, ha tudnánk, milyen információkra alapozta a döntést a kormány, de ezt egyelőre nem hozzák nyilvánosságra a kormányzati munkacsoportokon kívüli szakértőknek sem.
A nagy kapacitásnövelés mindenesetre arra enged következtetni, hogy a kormány a cikk elején felvázolt stratégiák közül a másodikra készül, azaz a korlátozásokat időnyerésre használja fel, hogy felépítse a szerinte szükséges egészségügyi kapacitásokat, és a lazítást akkor lépi meg, amikor úgy látja, hogy ez a felkészülés lezajlott. Erre utal az is, hogy a Kínával létesített légihídon folyamatosan érkeznek milliószámra a védőfelszerelések, illetve lélegeztetőgépből is 15 ezret rendeltek (még ha ezek a nagy túlkereslet miatt döcögve is érkeznek.)
A stratégia kockázatai közül itt a tervezett kapacitások alulbecslése biztosan nem áll fenn, az viszont lehet, hogy túlbecsülik a szükségleteket. Ennek a gazdasági kockázatát némileg csökkenti – a társadalmit meg növeli –, hogy nem új kórházak építésével vagy hasonló bővítésekkel oldják meg a kapacitásnövelést, hanem a már meglévő helyek újraosztásával, azaz a betegek hazaküldésével.
Mindenesetre Orbán Viktor többször is arról beszélt, hogy a kormány még nem látja a fényt az alagút végén, azaz nem tudják még, mikor jöhetnek az enyhítések. A szomszédos Ausztriát tesztlaborként figyelik, és ha nekik bejön a lazítás, mi is követhetjük őket. Márpedig Ausztria az elsők között jelentett be enyhítést, és április 14-én meg is kezdte a korlátozások fokozatos fellazítását. Ezzel párhuzamosan kötelezővé tették a maszkviselést a tömegközlekedésen, az iskolákat pedig legalább május végéig zárva tartják, míg a tömegrendezvények megtartása legalább június végéig tilos marad. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Ausztria a lazításokat azután jelentette be, hogy már napok óta magasabb volt a napi új gyógyultak száma, mint az új fertőzötteké. Magyarországon ez az eddigi adatok szerint még nem történt meg.
Annyi biztos, hogy a koronavírussal így vagy úgy, de még huzamosabb ideig együtt kell élnünk. A korlátozások óvatos és fokozatos lazítása, az újabb hullámok kordában tartása, az időközben bizonyos mértékben kialakuló immunitás, az ígéretes gyógymódok beérése, illetve a hatékony és biztonságos vakcina megérkezése együttesen elhozhatják a járvány végét – bízzunk benne, hogy minél előbb.
(Borítókép: Üzenet egy, a koronavírus-járvány miatt zárva tartó budapesti üzlet ajtaján, 2020. április 1-én. Fotó: Bődey János/Index)