Az előző, Behálózva című könyvében jobban megjelenik a tudományos szöveg, mint a Villanásokban. Utóbbiban képletek, egyenletek legfeljebb csak lábjegyzetben vagy a könyvvégi jegyzetekben szerepelnek. Miért?

Tudatosan más könyvet akartam írni, mint a Behálózva. Az számomra meglepően sikeres volt, és a kiadó is azt várta, hogy írok egy Behálózva 2-t, de ezt unalmas feladatnak gondoltam, úgy éreztem, kell egy újabb kihívás. Meg akartam mutatni, hogyan lehet tudományról írni másként, hogyan lehet bevonni az olvasót anélkül, hogy észrevenné, tudományról van szó.

Egy regénynél elvárhatjuk az olvasótól, hogy végigolvassa azt, de egy ismeretterjesztő könyv esetében ez már nem nyilvánvaló. Megpróbáltam úgy írni a Villanásokat, mint egy regényt: elvárom az olvasótól, hogy eljusson a könyv végéig, hogy ne felejtse el, amit az előző fejezetekben olvasott, és hogy a könyv végén összeálljon neki, miről is volt szó. Görgetek egy történetet, aminek mentén mindig megválaszolok egy kérdést, de újabb kérdéseket vetek fel, amire a válasz a következő fejezetben lesz, míg végül a különböző szálak csak az utolsó fejezetekben találkoznak.

A Behálózvát nagyon szoros határidőre kellett megírnom. Amint egy fejezet elkészült, ment a kiadóhoz. Nem adatott meg, hogy megírjam az elejétől a végéig a könyvet, és ha elkészült, újradolgozzam, akár az elejétől. Most direkt hosszabb időt kértem a kiadótól, a Villanások biza évekig készült. Öt éve kezdtem neki, de az elmúlt két évben szinte csak ezzel foglalkoztam.

A könyv ugyanakkor több tudományos tanulmányon alapszik, amik az emberi mozgás és más tevékenységek sűrű időszakokkal – villanásokkal – tarkított mintázatait írják le. Milyen visszhangja volt a szűk tudományos elitben ezeknek a tanulmányoknak?

A könyv valóban néhány Nature- és Science-cikkre épül. A tudós fő feladata, hogy a természeti jelenségeket matematikailag leírja, ezáltal jósolhatóvá és kontrollálhatóvá tegye. A jósolhatóság kérdése az egyéni viselkedés szintjén korábban ritkán merült fel, kollégáimmal mi foglalkoztunk vele először komolyabban. Az első cikk után, amit az emberi mozgásról írtunk a Nature-be, majdnem leharapták a fejünket. Akkora cirkusz lett belőle, ügyvédeket kellett bevonnunk, hogy védekezhessünk a támadások ellen.

A kritizálóknak nem a tudománnyal volt gondjuk. Az a cikk arról szólt, hogy az emberek hogyan mozognak, milyen törvényszerűségek fedezhetők fel az emberi mozgáson belül – ezt egy mobiltelefon-társaság adatbázisán elemeztük. A nagyközönség pedig a cikk és a róla megjelent híradások révén jött rá először, hogy milyen részletes információ van a telefontársaságok kezében arról, hogy ők hol vannak és mit csinálnak. És az emberek első reakciója az volt, hogy lőjük le a hírvivőt.

Aztán persze kiderült, hogy mindenben etikusan jártunk el, hogy a kutatócsoportom minden tagjának le kellett tennie egy etikai vizsgát, mielőtt az adatokhoz nyúlt és hogy a telefontársaság szerződésekkel követte végig, hogyan kezeljük az adatokat. Nem láttunk személyes információt, a nevek helyett például csak számokat kaptunk – de ez a sajtóban nem jelent meg. Csak azt írták meg, hogy követni tudtuk az embereket, és az emberek levonták a következtetéseket: ez annyira ijesztő, hogy ilyet nem szabad csinálni, etikátlan és törvénytelen. Aztán ez lecsitult. Amikor már az emberi jósolhatóságról volt szó – ez a cikkünk most jelent meg tavasszal –, akkor már kimondottan a tudományról beszéltünk és szakmai reakciók jöttek. De az első Nature-cikk után volt néhány álmatlan éjszakám.

Csak lazán kötötte össze a könyvet a Behálózvával, illetve a hálózatokkal. Engem például érdekelt volna, hogy az első könyvében leírt, erősen kapcsolt csomópontok viselkedése mennyiben más egy hálózatban, mint a többi.

Amikor a Behálózvát írtam, eleve úgy gondoltam, hogy az egy háromkötetes munka első könyve. Az maga a hálózati térről szól, arról, hogyan alakulnak ki a hálózatok, milyen a struktúrájuk. A következő kutatási téma a dinamika megértése – nem a hálózatfejlesztési dinamikáé, hanem az, hogy mikor csinálunk bizonyos dolgokat, például mikor küldünk emailt, illetve hogy ezek a tevékenységek mennyire írhatók le és jósolhatók. A Villanások követi ezt a problémát, kimondottan a dinamikáról szól. A harmadik kötet lesz az, ami az előző kettőt megpróbálja majd összehozni – de lehet, hogy elmegy más irányba, ahogy a tudomány halad.

A könyvet olvasva néha úgy tűnt nekem, hogy józan paraszti ésszel sejthető dolgokat, evidenciákat igazol.

A hálózatoknál is előjött ez, de azt kell mondjam, utólag könnyű okosnak lenni. Utólag azt mondják, persze, természetes, hogy villanásokat produkálunk például a levelezésünkben, de ha előre megkérdeztem volna öt embertől, hogy szerintük milyen eloszlással leveleznek általában az emberek, valószínűleg öt különböző választ kaptam volna.

De említhetném az emberi mozgást is: nyilvánvalóan vannak különbségek az egyének mozgása között, van, aki közel lakik a munkahelyéhez, így kevesebbet mozog naponta, és akadnak olyanok, akik naponta rendszeresen több száz kilométert tesznek meg. Ez könnyen belátható, az viszont már meglepő, hogy hány olyan ember van, aki két kilométert mozog naponta, és hány olyan, aki kétszázat, illetve hogy a természetben ez az eloszlás mennyi helyen megtalálható még. Én soha nem gondolkozok azon, hogy egy matematikai képlet szerint viselkedjek, mégis megfelelek neki, és ha megfelelek neki, jósolható lesz a viselkedésem. De ez csak akkor derül ki, ha ezt elkezdjük mérni.

Milyen alkalmazási területei lehetnek ezeknek a méréseknek?

Rengeteg potenciális alkalmazási terület van, de mivel új tudományterületről van szó, nem is látom mindet. De már látszik néhány nagyon fontos alkalmazás, például az orvostudomány területén. A villanások ugye viselkedései formára utalnak: vannak rövid időszakok, amikor nagyon aktívak vagyunk egy-egy területen, és hosszú időszakok, amikor kevésbé – és ezzel matematikailag leírható törvényszerűségeket követünk. Japán kutatók rájöttek arra, hogy ha ettől a mintázattól eltér az ember, az depresszió jele is lehet. Dolgoznak már olyan órán, ami méri az egyén mozgását, és ha a normális mozgás képletétől eltérést észlel, akkor figyelmeztet.

Egy másik alkalmazási terület a várostervezés, az emberi mozgás mintázatait egy városon belül is lehet értelmezni és felírni, és így jelezni például ezt, hogy hol alakulhatnak ki közlekedési dugók.

Jó példa a vírusok terjedésének vizsgálata is. Tudjuk, hogy egy vírus elleni oltóanyag kidolgozása néhány hónaptól néhány évig terjed. Ezért eleinte csak azzal védekezhetünk egy új vírus ellen, hogy megállítjuk, amihez előbb meg kell állapítani, hogyan terjed időben emberről emberre. Nagyon pontos módszereket dolgoztak ki erre amerikai kollégáim, menetrendek alapján egész pontosan meg tudták jósolni például, hogy hány H1N1-megbetegedés lesz Magyarországon. Azt is megmondták már május-június környékén, hogy a terjedés csúcsa októberben lesz – ami azért érdekes, mert az orvosság csak ezután készült el. Ezek a kutatások egyelőre makroszinten léteznek, de mi lenne, ha a telefonunk megmondaná, hogy ha ma elutazunk valahova, mennyi ott annak a valószínűsége, hogy megkapjunk egy vírust? Erre megvan a lehetőség, az ehhez szükséges adatok léteznek vagy előállíthatók.

És lehet jó néhány alkalmazási terület, amik nem feltétlenül kellemesek számunkra, mert sérthetik az egyéni szabadságunkat, és fontos erről beszélni. A Villanásokban nem is rejtem el ezeket a problémákat, fontos, hogy tudjunk róluk, és hogy értelmesen fel tudjunk szólalni ellenük.

Bizonyára arra céloz, hogy az emberek viselkedését rögzíteni komoly személyiségi jogi kérdéseket vet fel. A tudományos és technológiai fejlődés olyan vívmányokat hoz majd, amik betolakodnak a magánéletünkbe?

Ez generációs váltás kérdése. A fiatalabb generációk sokkal kevésbé érzékenyek erre, mint az idősebbek – ugyanakkor az idősebbek nem használják ki annyira ezeket a technikai lehetőségeket, mint a fiatalok. Drasztikus különbségek vannak, a negyvenes-ötvenes korosztály egyszerűen nem tudja felfogni sem, mennyire nyílt a tizenéves-huszonéves korosztály ilyen szempontból.

De nem tartom kilátástalannak a helyzetet. Az adatok, amiket összegyűjtenek rólunk, többnyire cégek kezében vannak, amik paranoid módon vigyáznak az adatokra, mert az egész üzletük erre épül – és ha kiderül, hogy nem etikusan használták fel az adatokat, annak komoly üzleti következményei lehetnek. Ezért elég nehéz is hozzáférni ezekhez az adatokhoz.

Viszont elég nyilvánvaló, hogy a társadalom – különösen a fiatalabbakon keresztül – olyan modell felé tart, amelyben az adatok nem lesznek titkosak hosszú távon. A törvénykezés próbálja biztosítani a személyiség jogokat, viszont az egyének egyre nyitottabbá válnak Facebookon, Twitteren és így tovább, és egyre kevésbé érzékenyek a személyiségi jogokra. Hogy ennek az ellentmondásnak hol fogjuk megtalálni az egyensúlyát, azt nagyon nehéz most megmondani, és nem hiszem, hogy erre lesz egy definitív válasz. Akármilyen válaszra jutunk is ma, lehet, hogy öt-tíz év múlva teljesen újra kell gondolnunk, ahogy fejlődik a technológia.

A könyv azt sugallja, hogy az ember kiszámíthatóbb, mint gondolná, de a múlt ismerete nélkül nem megjósolható a jövő. Ön most hiába próbálná megjósolni, hol leszek holnap este, mert nem ismeri a múltamat. Mennyi adatra lenne szüksége a viselkedésemről ahhoz, hogy nagy – mondjuk legalább 90 százalékos – valószínűséggel meg tudja jósolni a holnap estémet?

Három hónapnyi adatra, óránkénti lebontással. Olyan adatokra, amiket egyébként mér az ön mobiltelefonja. Fontos megjegyezni, hogy csak méri, de nem rögzíti. A mobiltelefon-társaságok csak azt rögzítik, amire szükségük van, és arra nincs szükségük, hogy hol tartózkodik minden órában a felhasználó. Csak híváskor rögzítik, hogy melyik adótorony közelében volt a telefon gazdája, mert ez az információ kell ahhoz, hogy pontosan számlázhassanak. A gps-es telefonok persze ennél többet tudnak.

Három hónap alatt lényegében meg lehet ismerni egy átlagos ember viselkedését. Persze vannak kivételes események, például vakációk vagy esküvőmeghívások, amik bizonytalanná teszik a jóslást, de ezek nagyon kis százalékban jelentkeznek.

Egy érdekes netes játékot szervezett a könyv köré, az igazán kitartó játékosok akár a teljes könyvet elolvashatták ingyen. Milyen utóélete volt a játéknak?

A játék célja az volt, hogy egy villanást teremtsünk a könyv köré – ezt mindenképpen elérte. Annyiban kapcsolódott a könyv témájához, hogy a játékosoknak letakart szavakat kellett megjósolniuk az anagrammáikból, és egy-egy sikeres jóslatért pontokat kaptak, a pontokért pedig szavakat fedhettek fel. Ezen kívül felhasználónként egy szót adoptálni is lehetett, és amit mások adoptáltak, az minden felhasználó számára láthatóvá vált. Vagyis ha nyolcvanezer júzer adoptál egy-egy szót, az egész könyv elolvashatóvá válik. Itt még nem tartunk, részben azért, mert nem voltunk felkészülve a magunk teremtette villanásra. Indulás után nem sokkal harmincezer ember akart bejönni az oldalra, de technikai okok miatt csak kétezret tudtunk beengedni – ha mind a harmincezret sikerül, az olyan hullámot indított volna el, hogy már olvasható lenne a könyv.

A legmeglepőbb tapasztalat azonban az volt, hogy néhány felhasználónak milyen addikciót jelentett a játék. Miután az oldal elindult, éppen a Harvardon voltam, egy egyetemi tanári megbeszélésen, és közben a leveleimet nézegettem. Kértem egy listát a tíz legaktívabb játékosról, és az éppen akkor jött meg. A második név nagyon ismerős volt, odafordultam az egyik professzorhoz, és megkérdeztem tőle, ez te vagy? Azt mondta, igen, egész éjjel ezt csináltam, a feleségem éjjel háromkor kelt fel és beráncigált az ágyba. Ma van néhány felhasználó, akinek több mint ötmillió pontja van, pedig nyolcvanezernél már az egész könyvet meg lehetne nyitni. De számukra a pontgyűjtő játék volt az érdekes, nem annyira a tartalom.

Átlengi a könyvet a hazaszeretet, megjelenik Dózsa György kicsit idealizált alakja, bepillantást nyerünk a Barabási család múltjába is. Hogyan lett ilyen személyes a könyv?

A Behálózva is nagyon személyes, azt sem lehet elválasztani tőlem. Az első könyvemnél az olvasók nagyon szerették, hogy a kutatás személyes folyamata is le volt írva, nemcsak az eredmények, hanem az is, hogy hogyan jutottunk el az eredményekig, milyen kudarcok voltak.

Ezt a Villanásokban is megőriztem, és tudatosan többet foglalkoztam a személyes oldallal, amit egy idő után vissza is kellett fognom, hogy ne menjen az üzenet rovására. Dózsa esete pedig több gondolathoz is nagyon jó példa volt, a könyvben leírt személyes okok miatt is foglalkoztam vele, és összefonódott a tudományos gondolatmenettel. Majd kiderül, hogy ez jó döntés volt-e, a kiadó óvott tőle, mondták, hogy ez esetleg többeknek nem fog tetszeni. És valóban kaptam is olyan visszajelzéseket, hogy nem ezt várták a Behálózva után, kifogásolták, hogy miért hígítottam a tudományos részt ezzel. Másoknak kimondottan ez tetszett.

Fontos megjegyezni még, hogy a könyv nem magyaroknak készült, angolul írtam. Tehát olyan dolgokat is le kellett írnom benne, amik esetleg egy magyarnak egyértelműek, de azt akartam, hogy a hihetetlenül gazdag Dózsa-történetet elmondjam az amerikaiaknak is, és az olvasó figyelmét végig fenntartsam vele.

Szinte napra pontosan két éve beszéltünk. Akkor azt mondta, most vagyunk tanúi annak a pillanatnak, amikor az emberi viselkedést meg tudjuk érteni, és hogy az emberi dinamika modellezése mint tudományterület most fog robbanni. Mi változott azóta?

Most már érezzük a robbanást. Néhány hónapja jelent meg egy cikk a Science-ben, aminek társszerzője voltam, egy policyt fektettünk le, ami körvonalazta az úgynevezett kvantitatív szociológia vagy komputációs szociológia megjelenését. Körülírtuk, hogy egy új tudományterület születik meg, leírtuk, mely alapok a segítségével, hogy ez minőségileg új szakértelmet igényel, új kérdéseket vet fel, új alkalmazásai vannak, és így tovább. Tavaly jelent meg ez a cikk, azóta több konferencia volt már erről, és az amerikai támogatásrendszer is mozdult ennek a tudományterületnek az irányába. Végső soron azt remélem, hogy ez a kutatási irány – és hozzá kapcsolódóan a Villanások – is annyira gondolatébresztő lesz, mint a hálózatkutatás, illetve a Behálózva volt.

(Részlet a könyvből a Könyvesblogon.)