Történelmi találkozó: az 1054-es nagy egyházszakadás óta először találkozott a római pápa és a legnagyobb keleti egyház feje. Ferenc és Kirill moszkvai pátriárka a havannai reptéren folytatott két órás zártkörű megbeszélést. Évtizedek óta próbálják a csúcsot összehozni, a háttérben összetett diplomáciai egyeztetések, befolyási övezetek és globális politikai kérdések is befolyásolják az egymásra találást.
Magyar idő szerint péntek este találkozott egymással Ferenc pápa és Kirill pátriárka. Az ezer éves kihagyás után a két egyházi vezető nagy barátsággal vette fel a fonalat.
Végre találkozunk. Testvérek vagyunk. Világos, hogy ez a találkozó Isten akarata
– mondta a találkozás első perceiben a pápa.
Ezután az újságírókat ki is tessékelték a történelmi randevúról, de két órával később, a találkozó végén Ferenc és Kirill közös nyilatkozatot adtak ki. Az ünnepélyes aláírás után megölelték egymást, majd röviden beszámoltak tanácskozásuk eredményeiről. Kirill szerint a beszélgetés során bizonyossá vált, hogy a két egyház képes együttműködni a kereszténység védelmében, a háború elkerüléséért, azért, hogy az emberi életet megbecsüljék az egész világon. Ferenc pápa is örömmel állapította meg, hogy megismerhették egymás álláspontját, és félszavakból is értették egymást. Számos kezdeményezést vitattak meg, amelyeket idővel meg lehet valósítani. Egyben köszönetet mondott a kubai népnek – írja az MTI.
Magában a nyilatkozatban többek között arra hívták fel a figyelmet, hogy
Akár Magyarországon is sor kerülhetett volna a minden egyházi kommentár szerint történelmi jelentőségű személyes találkozásra. Korábban Várszegi Asztrik főapát bízott abban, hogy Pannonhalma lehet a helyszín, de Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettesnek is kiemelt célja volt, hogy Magyarország legyen a közvetítő a keleti és a nyugati egyház között.
Elsőre meglepőnek tűnhet, hogy a nyugati és a keleti egyházak vezetői inkább abban a névleg még ma is kommunista Kubában találkoznak először, amit Fidel Castro egykor hivatalosan is ateista országnak nyilvánított. Azóta azonban sok minden történt, Ferenc pápa például alig öt hónappal ezelőtt látogatott a szigetországba és misézett több százezer ember előtt Havanna főterén; ezen Fidel öccse, az országot vezető Raúl Castro is részt vett. Most Kirill pátriárka tesz látogatást Kubában (ahol sok a kommunizmus által emigrációba kényszerített orosz ortodox, miközben persze az ország az orosz érdekek szempontjából is releváns), ami útba esik az egyhetes mexikói útjára tartó első latin-amerikai pápának is.
Persze idáig sem az volt a probléma, hogy nem találtak volna közös időpontot. A keleti és a méretében jóval nagyobb (nagyságrendileg 1,2 milliárd, illetve 200 millió hívőről van szó) nyugati egyházak sok területen szemben állnak, és a lappangó konfliktusok a teológiai, liturgiai kérdések mellett legalább annyira a politikával is összefüggésben lévő befolyási területekről szólnak. Bár az 1054-es skizma után mindkét egyházban megvolt az újraegyesülés szándéka, a magukat egyaránt az apostoli ősegyház valódi és egyetlen örökösének tartó keleti és nyugati egyházak az óvatos gesztusok ellenére nem kerültek igazán közel egymáshoz.
Itt más az idő léptéke, mint a világi politikában: miután a XI. században az egyházfők kölcsönösen kiátkozták egymást, ezt az exkommunikációt csak kilenc évszázaddal később, a II. vatikáni zsinathoz kapcsolódva vonták vissza. Azóta a római pápák többször is találkoztak a konstantinápolyi pátriárkával, de ezeknek az alkalmaknak kisebb volt a jelentősége ahhoz képest, hogy a legnagyobb keleti keresztény egyház (az ortodoxoknál nincs a pápáéhoz hasonló egységes főhatalom, nemzeti alapon szerveződő külön autokefál egyházak vannak) feje, a moszkvai pátriárka idáig mindig nemet mondott a Rómából szorgalmazott találkozókra.
Odamegyek, ahová csak akarod. Hívsz, és én menni fogok
– üzente Ferenc 2014 novemberében Kirillnek, és most szaván fogták a pápát. Az egyházdiplomáciai alkudozás már hosszú ideje mehetett a háttérben, de a nyilvánosság számára teljesen váratlan volt, amikor hat nappal ezelőtt bejelentették, hogy a havannai repülőtér diplomáciailag semleges területe megfelelő a számukra. Az oroszok most azt hangsúlyozzák, hogy európai helyszín számukra „a keresztények közötti törések és konfliktusok súlyos itteni történelme” miatt sem lett volna elfogadható.
„Rendkívül nagy a találkozó jelentősége, de a tárgyalások tartalmáról valószínűleg nem sok mindent fogunk megtudni” – mondta az Indexnek Máté-Tóth András, az MTA doktora. Ahhoz azonban, hogy most leüljenek egymással a felek, jó néhány lépésre volt szükség az elmúlt évtizedekben - hangsúlyozza a vallástudós. A viszony javításához (ahogy a reformátusokkal kapcsolatban is) a katolikus egyháznak a pápai fennhatóság kérdését háttérbe kellett szorítania, és az ökumenikus kapcsolatokra nagy hangsúlyt helyező II. János Pál kész volt a pápaság szerepével kapcsolatos paradigmaváltásra. Végül Ferenc pápa lett az, aki következetesen nem pápának nevezi magát, hanem Róma püspökének. „Ez szimbolikus gesztus, egyházjogilag semmit nem jelent, de hát annak idején az egyházszakadás is inkább politikai illetékességi kérdés volt, nem dogmatikai” – fogalmaz a szegedi professzor.
A legnagyobb konfliktusforrás ma is a keleti és a nyugati egyház közötti befolyási területekkel függ össze. Az orosz ortodox egyház a kilencvenes évektől azzal vádolta Rómát és különösen a missziót folytató lengyel katolikus egyházat, hogy erőszakosan térítenek át katolikussá ortodox közösségeket (jórészt olyanokat, amelyeket korábban viszont kényszerrel olvasztottak be a pravoszláv egyházba). Az utóbbi időben Kirill köreiben ez a „prozelitizmusvád” már eltűnt, egy még súlyosabb kérdés, a görög katolikusok helyzete azonban nagyon is élő.
A római pápa alá tartozó, de liturgiájában ortodox jellegű görögkatolikusok Moszkva szemében idegen testet jelentenek: ott az „uniátusként” emlegetett görög katolikus egyházszervezet létjogosultságát is majdhogynem kétsége vonják, az előzményekről pedig nem nagyon beszélnek: arról, hogy a több száz éve Moszkvától elszakadt görög katolikusokat Sztálin alatt egy tollvonással megszüntették, és a kommunista egyházüldözés alatt iszonyú mészárlást hajtottak köztük végre. A rendszerváltás után a görög katolikusok szinte a nulláról kezdték újra, részlegesen egyházi vagyonokat is visszakaptak, de az ortodox egyház ebbe nem hajlandó belenyugodni – ez is akadályozta idáig a kelet-nyugati közeledést.
Görög katolikusok nagy számban Nyugat-Ukrajnában éltek, és ezzel meg is érkeztünk ahhoz a geopolitikai háttérhez, ami ugyan biztos, hogy fontos a keleti és a nyugati egyház közötti viszony alakulásában, de legfeljebb csak találgathatunk a konkrét összefüggésekről. Az egyik konfliktuszóna tehát Ukrajna, ahol Kirillnek a lehető legrosszabb a megítélése a háború óta, hiszen a pátriárka megnyilvánulásai az orosz birodalmi politikába illeszkednek.
Az orosz felfogásban nincs invesztitúrakérdést, az állam-egyház viszonyt a „szimfónia” határozza meg ott ez a politikai teológia fő fogalma
mondja Máté-Tóth András. Ezt a hagyományt Putyin láthatóan tudatosan használja, hogy a „reszakralizációs politikával” megerősítse a saját hatalmát. Egyfajta „szent szövetség” alakult ki az egyház és a magában a hívő ortodoxot az elmúlt években váratlanul felfedező Putyin között, a szoros viszonyt tömeges templomépítések, az iskolai vallásoktatás előretörése 2012 óta, az egyháznak adott bőkezű támogatások és szigorú, főleg a nyugati kisegyházakat fenyegető egyháztörvény jelzi.
Kirill nyugatellenes, a szerinte a homoszexualitást propagáló szekuláris világot bíráló kirohanásai is egy irányba mutatnak Putyin külpolitikájával. Idén lesz azonban a keleti egyházak közös pánortodox zsinata, a pápával való találkozó létrejöttében talán az is szerepet játszhat, hogy Kirill még ezelőtt szeretné megnövelni az ortodoxián belüli személyes jelentőségét.
Az nem nagyon várható, hogy a Ferenc pápa és a pátriárka közötti mostani találkozón a legérzékenyebb kérdésekről is érdemben legyen szó. Az egyházfők Havanna előtt közös alapnak a világban üldözött keresztények melletti együttes kiállást jelölték meg, emellett valószínűleg közös értékeket, esetleg a globális válság iránti közös összefogás fontosságát fogják hangsúlyozni, és középtávon elképzelhető, hogy néhány más egyházközi kérdést is rendeznének: például a vegyes házasságok újraszabályozását, vagy akár megállapodhatnak a Húsvét megünneplésének közös időpontjában, egy ökumenikus egyházi naptárban is. Az egyházegyesítés nincs belátható távolságban, de a következő csúcsra talán nem kell majd újabb ezer évet várni.