A pedofil papok áldozatainak 80 százaléka fiú, a legtöbben 11 és 14 év közöttiek, és sok tízezren vannak. Mi visz rá egy papot arra, hogy gyerekeket rontson meg? Van-e bűnbocsánat a tette után? Mit tehetne még a katolikus egyház a szexuális abúzusok ellen? Tényleg a cölibátus mindennek az oka? Szexuális abúzust elkövető katolikus papok beszélnek a tetteikről egy könyvben, ami megbélyegzés helyet valódi szembenézést akar.
Mai közmegítélés szerint a pedofília a katolikus egyház történetének egyik legnagyobb botránya. Az elmúlt harminc évben világszerte felszínre került ügyek megrengették az egyházat, a korábban hallgató áldozatok közül sokan mondták el történeteiket, a közvélemény egy része pedig már szinte minden papban potenciális pedofilt, szexuális ragadozót lát, aki csak az alkalmat lesi, mikor csaphat le a ministránsfiúkra. Bár a nyilvánosság felnagyítva látja a jelenséget (a másik oldalon azok, akik az egész pedofiltémában csak egyházellenes támadásokat látnak, gyakran mondják, hogy a gyermekek elleni legtöbb szexuális abúzust nem a templomok környékén, hanem családon belül követik el), korábban nem sokan gondolták volna, hogy több tízezer pap követhetett el hasonló bűnöket – ma már ennyi esetet ismert el az egyház a korábbi évtizedekből.
A botránynak csak az egyik fele, hogy mit tettek a nekik kiszolgáltatott gyerekekkel az elkövetők, a másik, hogy hogyan (nem) reagáltak az egyházi feljebbvalók érdemben. A „botrány teológiája” jegyében a fő cél jó ideig botrány elkerülése volt, mert az aláássa a hitet és az egyház hitelességét. Sokáig a Vatikán is arra utasította a püspököket, hogy a papok érdekét vegyék elsődlegesnek - a vizsgálatokban a megszólaló áldozatokat nem vették komolyan, a lebukó papokat pedig másik plébániára helyezték. Ez főleg a nyolcvanas évekig volt jellemző, azóta – bár ez a világi nyilvánosságot kevésbé érdekli – fokozatosan, de alapvetően változott meg az egyházi reakció. A pápa által meghirdetett zéró tolerancia értelmében ma már a vizsgálat előtt is felfüggesztenek egy papot, ha abúzussal vádolja meg őt valaki. Bár azt szokás hinni, hogy az egyházon belül teljes az összezárás, a pedofil papok itt is páriahelyzetbe kerülnek.
A pedofil a közbeszédben nagyjából a megtestesült gonosz szinonimája, aki nem érdemel sem kíméletet, sem megértést. Ezért is különösen kényes Marie Keenan ír terapeuta megközelítése, aki most már magyarul is megjelent könyvében, A gyermekek szexuális bántalmazása és a Katolikus Egyház című műben azt vizsgálja, mi visz rá őszintén hívő papokat arra, hogy szörnyű bűnöket kövessenek el nekik kiszolgáltatott, őket bizalmukba fogadó gyerekek ellen, sokan évtizedeken át – majd miután meggyóntak, azt jó eséllyel újra és újra elkövessék.
A könyv kilenc pap és szerzetes, mind egykori abuzáló, egyes szám első személyben előadott történetein alapszik, de emellett átfogó képet ad a nagyobb – akár több ezres – adatfelvételekről, és a kapcsolódó teológiai és politikai vitákról is. A John Jay Study (pdf), a papok által elkövetett bántalmazásokról valaha készült legnagyobb felmérés például sok ezer esetet vesz számba, és állapítja meg, hogy az 1950 és 2002 között szolgáló százezernyi amerikai pap 4 százaléka ellen emeltek vádat gyermekek ellen elkövetett szexuális bántalmazások miatt. Ez összesen 4392 papot jelent, az áldozataik 81 százaléka fiú volt. Legtöbben 11 és 14 év közöttiek, de 6 százalék hét évnél is fiatalabbként esett át az első bántalmazásokon.
A gyermekkorban átélt abúzus évtizedekre is traumatizálhat. Ez az esetek feltárását is sokszor lehetetlenné teszi, így a kitudódott eseteknél jóval nagyobb lehet a látencia. Az áldozatok megszólalása, főleg, hogy az egyházak sokáig azt gyakran nem vették komolyan, az utóbbi években középpontba került. Látszólag ezzel megy szembe az ír szerző, aki, miután bő évtizeden át dolgozott szexuális bűncselekmények áldozataival és elkövetőivel, és olyan kezelési programot hozott létre, amire sok római katolikus pap is jelentkezett, úgy döntött, kutatásában az elkövetőknek ad hangot. Azoknak, akik egyébként leginkább csak monogramokkal szerepelnek a rendőrségi jelentésekben.
Magamhoz akartam szorítani azt a gyereket, érezni akartam a teste melegét. Semmi elismerést nem kaptam. Egy kis vigaszt kerestem... Ez rendben van, gondoltam, ezzel nem ártok a fiúnak. Időnként az mondtam magamnak, hogy ezt nem szabad csinálni, abba kell hagyni, képes vagyok rá. De nem tettem meg
– emlékszik vissza az egyik megszólaló. Nem könnyű olvasmány; bár az egykori elkövetők időnként kíméletlenül őszinték, a tőlük származó idézetekben bőven vannak önfelmentések is – a papoknak is olyanok a védekezési mechanizmusaik, mint másoknak - állapítja meg a szerző. A Marie Keenan kutatásában szereplő papoknak átlagosan 15-20 áldozatuk volt. Bár a terapeuta hangsúlyozza, hogy ha az ember igyekszik is mindent megérteni, az nem jelenti azt, hogy mindent meg is bocsát, ezt így is lehet, hogy néhányan felmentési kísérletként fogják olvasni. A fő cél azonban a folyamatok megértése, és az, hogy milyen körülmények visznek az elkövetés felé.
Az elkövetők többsége nem velejéig romlott deviáns, a fő ok nem is veleszületett perverzió vagy pszichés probléma, a bántalmazóké pedig nem homogén csoport – ez a könyv egyik kiindulópontja. A terapeuta vizsgált kilenc elkövető közül öt maga is pedofília áldozata volt gyerekként. Néhányuknak emiatt súlyos bűntudata lett, annyira, hogy legszívesebben teljesen kizárták volna a szexualitást az életükből – és ez összefüggött azzal, hogy a papságot választották.
„Gyerekkorom óta meg voltam győződve arról, hogy én egy bűnös, mocskos alak vagyok. A legbiztosabb módja, hogy kikeveredjek ebből, az volt, hogy olyan pályát választok, ahol ilyesmivel egyáltalán nem kell foglalkoznom. A vallásos élet tűnt a legjobbnak. Azt gondoltam, hogy papként majd jót fogok tenni.”
Ők érzelmileg különösen zárkózottak voltak, képtelenek arra, hogy másokat közel engedjenek magukhoz, miközben belül gyötrődtek, és meg voltak arról győződve, hogy a problémáikkal egyedül vannak. A szerző szerint a papi szemináriumok légköre általában is rosszul hatott azonban sok papnövendékre. A katolikus egyházi szervezetekkel együttműködő, az egyházhoz egyébként közelálló szerző megfigyelései szerint sok papnövendék megfelelő önismeret nélkül tett nőtlenségi fogadalmat, megpróbált megfelelni egy ideálnak, miközben erre valójában nem volt felkészülve.
Sose jutott el az agyamig, hogy vannak érzelmi szükségleteim
– mondta egyikük. Bár csak a nehézségekkel küzdők kis százalékából lesz elkövető, a mélyben meghúzódó problémák a diagnózis szerint általánosabbak. A „papság kultúrája” hagyományosan kevéssé engedi meg, hogy nyíltan beszéljenek pszichológiai megküzdésekről és érzelmi szükségletekről: „a tagadás és titkolózás légkörében” nem voltak képesek megosztani társaikkal vagy feljebbvalóikkal a problémáikat, és könnyen egyedül maradhatnak egy hermetikusan elzárt világban.
Keenan szerint sok fiatal pap emberileg felkészületlenül tesz fogadalmat, és éppen akkor kell szembenézniük a cölibátussal, amikor minden korábbinál erősebben tapasztalják meg a magányosságot és az intimitás iránti vágyukat, miközben pappá szentelve korlátlanul érintkezhettek fiatalokkal. Ilyen körülmények között a szerző szerint inkább az a kérdés, „miként lehetséges, hogy bizonyos papok nem élnek át krízist, nem pedig az, hogy bizonyos papok miért vannak krízisben”.
A diagnózis szerint jóval több pap él át személyes válságot, mint ahányan elkövetők lesznek. Utóbbiaknál sem feltétlenül a szexuális vágy dominál, legalább annyira fontosak az érzelmi igények. Az elbukó papok általában megpróbáltak mindenáron a szabályok szerint élni, amíg ez teljesen lehetetlenné nem vált számukra.
A történet mindig ugyanúgy zajlott: a tanteremben vagy az irodámban a fiúkat rávettem, hogy megérinthessem őket a nadrágjukon keresztül
mondja az egyik megszólaló pap, így folytatva: „Mindig felizgultam, de küzdöttem az ejakuláció ellen. Nem emlékszem, hogy valaha is elélveztem volna. Az súlyos bűn lett volna, gyónáskor nehéz lett volna megmagyarázni... Nem gondoltam a gyerek jogaira... számomra az volt a fontos, hogy meddig mehetek el, mielőtt bűnt követnék el.”
Az általuk korábban elkövetett abúzusról a terápián nyíltan beszélő papok szavai szerint ők akkoriban nem a gyerek szenvedését látták, hanem a saját bűnösségüket. „Isten miatt, nem pedig a bántalmazott gyerek miatt aggódtak.” Az elbeszélések szerint az elkövetők a bűncselekmények idején is hittek; abban is, hogy Isten látja a küzdelmüket, és hogy a gyengeségeik ellenére is szereti őket, mert alapvetően jó emberek.
Hogy „enyhítsem” a lelkiismeret-furdalásomat (például azt mondva, hogy ez csak simogatás), meggyőztem magamat arról, hogy bár ez erkölcsi vétség, de csak minimális kárt okozok vele. Beleegyezésnek vettem azt, hogy a másik fél nem tiltakozott, ez is hozzájárult a viselkedésem „igazolásához”. Ez egy hazug és torz gondolkodás volt, hiszen eleve olyanokat választottam, akikről tudtam, hogy engedelmeskedni fognak, biztosított volt az alávetettségük.
A probléma csak részben pszichológiai – a Keenan-könyv felerészben a katolikus egyház reakcióját vizsgálja és bírálja. Annak ellenére, hogy az saját értékelése szerint is óriási változáson ment át az elmúlt harminc évben. Eleinte csak morális vétségként kezelték a bántalmazásokat, a nyolcvanas években kezdték pszichológiai problémának tekinteni, majd a kilencvenes években merült fel a büntetőjogi aspektus. Míg a szerző szerint a katolikus egyház korábbi gyakorlata felveti a rendszerszintű bűnpártolást is, mára akkora a fordulat, hogy többen a már arról beszélnek, a legnagyobb vesztesek maguk a megvádolt papok.
A média sok egyházhoz közel álló ember szerint túldimenzionálja, vallásellenessége miatt felnagyítja a témát, mintha minden pap perverz és potenciális bántalmazó lenne, az egyházon kívül pedig nem is lennének pedofilok. Ugyanakkor nem kis részben a média kényszerítette ki a változásokat az egyház részéről. Az Oscar-díjas Spotlight-ban megfilmesített bostoni megabotrányra már egész máshogy reagált az egyház, mint korábban tette volna. Azóta több országban komoly egyházi és világi vizsgálatok voltak az elmúlt évtizedek pedofilügyeivel kapcsolatban, a nagyon katolikus Írországban, ahol ez a könyv is született, miniszterelnök is bukott már bele az egyházi abúzus botrányába.
Mára a Vatikán is elfogadta a bántalmazó papok végleges elbocsátását. A nagy változás Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek nevéhez köthető: lényegében ő indított háborút, hogy a Vatikán máshogy kezelje ezeket az ügyeket, miután a Hittani Kongregáció vezetőjeként magához rendelte a szexuális bántalmazási ügyek felügyeletét – ma minden püspökség az összes abúzusgyanús ügyet közvetlenül a Vatikánba köteles jelenteni, ott hozzák meg a végső ítéletet. A kánonbíróságok sokkal szigorúbbak ebben, mint II. János Pál alatt voltak – azonban a világi hatóságok felé nem kötelesek az összes ügyet jelenteni a püspökök; az általános egyházi szabályozás nem tiltja, de kifejezetten nem is bátorítja őket a feljelentésre.
Ferenc pápa megszólalásaiban szintén erősen kiáll az áldozatok mellett, zéró toleranciát hirdet az elkövetőkkel és az eltusolókkal szemben, ellenfelei szerint azonban így sem veszi elég komolyan ezeket az ügyeket. A vádak és ellenvádak között nem könnyű tisztán látni, a pedofília a Vatikánon belül is politikai ügy, amit az egyházon belüli szemben álló erők igyekeznek felhasználni. Az a Ferenc pápa által felállított vatikáni bizottság mindenesetre, mely a korábbi ügyeket eltussoló püspökök felelősségét vizsgálná, nem nagyon halad, állítólag a pápa ellenében is próbálják bojkottálni a működését. A Ferenc pápa egyik jobbkezének tartott ausztrál bíboros közben kénytelen volt bocsánatot kérni, amiért az egyház gyenge reakciójával korábban (itt főleg a nyolcvanas évekről van szó) lehetővé tette a bántalmazások folytatását.
Azokban az időkben, ha egy pap tagadott, nagyon erősen hajlottam arra, hogy higgyek neki
– mondta George Pell bíboros.
Marie Keenan könyve – túllépve a terapeuta illetékességét – a cölibátusban találja meg az egyházi abúzus végső okát, valamint abban, hogy véleménye szerint a katolikus egyház a jelentős fordulat ellenére szerinte ma sem nyújt elég segítséget saját papjainak. „Az összes katolikus pap számára kötelező cölibátus már senkinek sem jó” – állítja, olyan kutatási adatokat idézve, melyek szerint a papok fele valójában most is szexuálisan aktív (a hivatkozott amerikai kutatás szerint a papok 28 százaléka női, 22 százaléka férfi partnerrel élt rendszeres nemi életet, 3 százalék pedig biszexuális). Eszerint a mai „túlszexualizált világban” ez irreális elvárás és képmutatás; miközben néhány papnál (ők azok, akik eszerint túl tökéletes papok akartak lenni, de gyengék és éretlenek voltak hozzá) a szexuális élet kontrollálása egy szexmegszállott, rettegéssel teli élethez vezetett.
A középkorban kötelezővé tett cölibátus fenntartása ugyan az egyházon belül is téma, európai érsekek is vetették fel már annak újragondolását, de ha az abúzus, mint a könyv írja, inkább szól az érzelmi és a személyes válságról mint egyszerűen a szexről, akkor önmagában nem lehet megoldás az eltörlése sem.
Lehet, hogy lehet szex nélkül élni, de intimitás nélkül nem
– olvashatjuk, illetve azt, hogy nem lehet egészséges életet élni kizárólag a papi szerepen keresztül. Ezzel ugyan mind bőven lehet vitatkozni, de a depresszió, kiégés, elmagányosodás a papok körében valós probléma, akkor is, ha sokuknak nehéz erről beszélni.
A megoldás? Keenan szerint sokkal jobb mentorálás, támogatás kellene a papoknak, és a szemináriumi képzés valódi reformja, komoly személyiségfejlesztéssel, valamint a szemináriumból kikerülő papok érdemi ellenőrzésével – a „fékek és ellensúlyok” rendszerével. A Vatikán is ajánlásokat fogalmazott meg a püspökségek felé a prevencióra – az erre létrehozott honlap azonban, kicsit jelképesen, legfeljebb csak akadozva működik. Így maradnak a jó helyi gyakorlatok, mint a két éve kezdett pannonhalmai, amivel a remények szerint megelőzhetik az olyan eseteket, mint ami ami miatt egyáltalán kidolgozták a programot. Ennek egyik eleme a három fős védelmi csoport, amely „egy olyan bizalmi fórum, ahová diák és tanár, gyermek és felnőtt egyaránt fordulhat, ha valamely iskolai, a működésünkhöz kötődő problémában segítségre szorul. A védelmi csoport elsődleges feladata, hogy senki ne maradjon egyedül egy problémával. Másodlagos feladata, hogy a helyzet átbeszélése, mediáció, vagy külső segítség bevonása útján a megoldás irányába lépjen.”