Amikor idén január 15-én kitört a Hunga Tonga – Hunga Ha'apai vulkánsziget a Csendes-óceán déli részén, újra kellett rajzolni a térképeket, a kataklizma ugyanis alaposan átrendezte a környék földrajzát. Ez volt a legerősebb robbanás a Földön az elmúlt több mint 30 évben, energiája 100 hirosimai atombombáét is meghaladta. Akkora volt a detonáció, hogy sok ezer kilométerre is elhallatszottak az irdatlan dörejek, de még Magyarországon is érzékelték a műszerek a légköri nyomásváltozást. A lökéshullámok jókora szökőárakat indítottak útjukra, amelyek alaposan megtépázták a többi Tonga-szigetet, az égbetörő por és hamufelhők pedig három nap alatt több mint 590 ezer villámcsapást váltottak ki.

Döbbenetes természeti jelenség volt, kétségtelen, de nem példa nélküli. Az 1991. június 15-én a Fülöp-szigeteki Luzon szigetén 500 év után újra éledt Pinatubo tűzhányó kitörése például olyan mértékű volt, hogy a légkörbe került hamumegatonnák jó időre elhomályosították kissé a Napot, és fél Celsius-fokkal csökkentették a Föld átlaghőmérsékletét.

Egy új kutatás szerint abban viszont példátlan a Tongai-kitörés, hogy annyi vízgőzt lövellt a légkörbe, amennyivel (vízzé lecsapódva) nem kevesebb mint 58 ezer olimpiai méretű úszómedencét lehetne megtölteni. Körülbelül 150 méter mélyen robbant a vulkán az óceán vízfelszíne alatt, és a magmával érintkező tengervíz (túlhevülve) tíz megatonnányi TNT-vel egyenértékű gőzbombává alakult. Jórészt emiatt volt annyira erős a robbanás.

De arra sem számítottak a kutatók, hogy rekordmagasságba, egészen a sztratoszférába, 50 kilométer magasra jutott fel az óceán vize (vízgőz formájában persze). Körülbelül 15 kilométeres magasságig húzódik a troposzféra, az időjárási jelenségek övezete, efelett, a száraz sztratoszférában már nincsenek felhők. A NASA Aura műholdja által gyűjtött adatokat kiértékelő új tanulmány szerint azonban még soha nem tapasztaltak ennyi vízgőzt a felső légkörben.

Az pedig végképp meglepte a tudósokat, hogy nem csak szokatlan magasságba és mennyiségben jutott fel vízgőz a felső légkörbe, hanem hogy a víz lebonthatja a sztratoszférában lebegő vékony ózonréteget, amivel erősítheti a globális felmelegedést. A NASA Aura műholdjának adatait kiértékelő tanulmány szerint valószínűleg

A sztratoszférába került extra víztömeg molekulái idővel hidroxidionokká bomlanak, és reagálhatnak a három oxigénatomból álló ózonmolekulákkal, amelyek vízre és oxigénre esnek szét. Ezzel csak az a baj, hogy az ózonrétegnek köszönhetjük, hogy kialakulhatott a szárazföldi élet a Földön, mivel elnyeli a Napból érkező káros UV-sugarak egy részét. Ha gyengül, ahogy azt egyszer már az 1980-as években észrevették (déli félteke feletti ózonlyuk), akkor agresszívebb UV-sugárzás bombázza a földfelszínt, ami károsítja a szöveteket és csökkenti a fotoszintézis hatékonyságát, végső soron pedig kevesebb légköri szén-dioxidot tudnának a fejlődő növények megkötni. Több szén-dioxid marad tehát a levegőben, aminek melegítő hatásáról már mindenki értesült a földtekén. 

A globális környezetvédelmi összefogások talán máig legnagyobb sikere, hogy a hűtőszekrények és légkondicionálók hűtőközegeként használt halogéntartalmú szénvegyületeket (CFC-k) 1989-ben betiltották, és azóta szép lassan ugyan, de beforróban van az ózonlyuk (ami valójában nem is lyuk, hanem lecsökkent ózonkoncentráció). A Tonga-kitöréssel sztratoszférába lövellt tetemes mennyiségű plusz vízgőz pontos éghajlati hatásait azonban, a tanulmány szerzői szerint, még túl korai volna megjósolni. Bármi megtörténhet, de az biztos, hogy ha nem tiltották volna be a CFC-ket, akkor 2040-re világszinten összeomlott volna a felső légköri ózonréteg, aminek beláthatatlan következményei lettek volna.

Az ózont tehát szeretjük, de csak ha a fejünk felett lebeg, jó magasan. Idelent azonban súlyosan mérgező gáz ránk nézve, a labilis ózonmolekulák ugyanis mindent csírátlanítanak, amit csak érnek, nem véletlenül fertőtlenítenek vele előszeretettel, de csakis komoly védőfelszerelésben. 

(Borítókép:   Handout / National Institute of Information and Communications Technology / AFP)