„Minden idők legegészségmániásabb társadalmában nincs minden jól” – írja rögtön a bevezetésben, sőt már az alcímben mérgezőnek nevezi a világunkat. Miből gondolja, hogy toxikus, amiben élünk?

Ha egy kertész azt látja, hogy a kertjében a virágok és a növények sorra elhervadnak, akkor vajon mire gondolna? Nyilvánvalóan arra, hogy valami nem stimmel, nincsenek meg az egészséges fejlődéshez szükséges körülmények. Valahogy így van ez az embereknél is, mi más adhatna magyarázatot arra, hogy miközben az orvostudomány fejlettebb, mint valaha, a betegségekről többet tudunk, mint valaha, mégsem vagyunk képesek megelőzni a krónikus elváltozásokat, legyenek azok testi vagy lelki eredetűek.

Pedig egyénileg sok mindent próbálunk tenni: áttérünk egy egészségesebbnek vélt étrendre, bérletet váltunk jógára, kifizetjük a genetikai vizsgálat árát, de eközben – mint írja – a kollektív egészségünk egyre csak romlik. Ezt mivel magyarázza?

A természet közösségi lénynek teremtett minket, most partra vetett hal lett belőlünk – írom szintén, ami annyit tesz, hogy az sosem volt tervben, hogy ennyire elszigetelten, izoláltan éljünk. Már nem él együtt több generáció, elzárkózunk egymástól, mindenki azért küzd, hogy megteremtse magának a privát szférát, ha kell, ehhez másokat is lenyom, kirekeszt. Különösen az elmúlt 40-50 év hozadéka ez, a globális kapitalizmus ugyanis arra nevel, hogy tegyél meg mindent azért, hogy jobb legyél, mint mások, kerekedj felül, gázolj át másokon, hiszen csak az egyéni siker számít.

A kapitalizmus önzése megbetegít

És az önzés káros a szervezetünkre?

Gondoljunk csak bele, hogy mikor érezzük jobban magunkat testileg. Akkor, amikor kapzsin harcolunk egymással, vagy akkor, amikor közösségben gondolkodunk, és képesek vagyunk tenni valamit a másikért? A legtöbb ember az utóbbit mondja, mégpedig azért, mert az a természetes állapotunk. Mi mégis az előbbi módon, egy teljesen természetellenes alapra próbálunk felépíteni egy társadalmat, és nem értjük, hogy mi a gond.

Mi gátol bennünket a belátásban?

Mi emberek zseniálisan tudunk alkalmazkodni, gyakorlatilag bármihez hozzá tudunk szokni, főleg, ha az a változás fokozatosan történik. Ma már normálisnak érezzük azt, ami valaha furcsa és szabálytalan volt. Hozzászoktunk a mérgező környezethez.

Mi a helyzet Magyarországgal? A történelmünk miatt sokan kifejezetten traumatizált népként tekintenek a magyarokra.

Amikor Vancouverben dolgoztam családorvosként, volt egy Meszlényi Erzsébet nevű magyar páciensem. 84 éves volt, örült, hogy talált a környéken egy magyar orvost, akivel könnyen szót ért. Egy alkalommal eljött hozzám, mert felfedezett egy piros foltot a lábán, és attól tartott, hogy valamilyen rákos megbetegedése van. Megnyugtattam, hogy nincs semmi komoly, adtam neki egy krémet, és kértem, hogy jöjjön vissza egy hét múlva.

Amikor ismét megérkezett a rendelőbe, megkérdeztem, hogy hogy van, mire ő azt felelte: „Hogy lennék, fiacskám? Megéltem az első világháborút, a vörös- és a fehérterrort, a második világháborút, a kommunizmust, a forradalmat, és túléltem a kivándorlást.” Erre én jeleztem neki, hogy csak azt akartam tudni, hogy van a lába. „Ugyan, a lábamnak semmi baja” – felelte. Ez tehát a magyar sors.

Az egymillió alkoholista országában a függőségek is ide vezethetők vissza?

Mi a közös Írországban és Magyarországban? Az alkoholizmus és a megszállás. Ahogy az írek, úgy a magyarok is sok száz évig éltek elnyomásban, és ha volt is bizonyos pillanatnyi függetlenség, az sem volt olyan kellemes. Mindkét nép borzalmasan sokat szenvedett, a saját példánk okán gondoljunk csak vissza a török, az osztrák, majd az orosz megszállás éveire. A történelmünk kollektív trauma, amit sokan különböző szerekkel, elsősorban alkohollal próbálnak meg elfedni. A negatív spirál pedig amiatt indult be, mert a szülők alkoholizmusa elsősorban a gyerekeket traumatizálja.

A nőkön túl nagy a nyomás

Időről időre felhívja a figyelmet arra, hogy társadalmunkban az sem normális, hogy ennyi fronton próbálunk meg helytállni, különösen igaz ez az édesanyákra, akik egyszerre dolgoznak, gyereket nevelnek, háztartást vezetnek, és közben próbálnak jó feleségek, jó barátnők lenni. Hogyan kellene átalakítani a szokásainkat ahhoz, hogy később ne legyenek negatív hatással a testünkre, lelkünkre?

Az egészségtelen folyamatok már gyerekkorban beindulnak. A lányok ugyan nagyobb eséllyel szenvednek el szexuális bántalmazást, nem kell ennyire messzire menni ahhoz, hogy megértsük, mi a gond. A lánygyermekeket gyakrabban ítélik meg az alapján, hogy mennyire okos, szép, vagy épp milyen ruha van rajta. A megfelelési kényszer és a stressz már ekkor az életük szerves részévé válik.

Később a nőktől elvárják, hogy az egész családot összetartsák, és kénytelenek irreálisan sok energiát fektetni abba, hogy a másik nem stresszét is kezeljék. Sok édesanyának okoz dilemmát az, hogy miután a gyermeke megszületik, kivel foglalkozzon többet: a pár hetes kisbabával vagy a 35 éves nagy babával.

Ez a feleségének, Rae-nek is problémát okozott?

Az én feleségem ma már nyíltan beszél arról, hogy milyen nehéz volt neki, amikor elvártam, hogy mindenben támogasson engem, és ha ezt nem tette meg, akkor úgy viselkedtem, mint egy dühös gyerek. Időbe telt neki, mire megtanult nemet mondani.

Ha egy nőnél betelik a pohár, és kicsit élesebben reagál, a férfiak gyakran azzal vágnak vissza, hogy „oké, látom, menstruálsz”.

Tény, hogy a patriarchális kultúrában konkrétan betegesítjük a nők reakcióit. A menstruáció előtti napokban a nő azért idegesebb és lobbanékonyabb, mert a hormonok hatására nehezebben viseli el azt a sok marhaságot, amit egyébként a hónap többi napján nagy küzdelem árán, de képes eltűrni.

A kérdés csak az, hogy milyen áron. Statisztikai adatok bizonyítják, hogy a nők körében magasabb a krónikus és autoimmun betegségek előfordulása, de a pszichés panaszok és a depresszió kialakulása is aránytalanul nő a körükben.

Az Indexnek van egy cikksorozata, melyben ritka vagy épp nagyon is sokakat érintő mentális betegségeket, idegrendszeri zavarokat mutatunk be konkrét személyeken, egyéni sorsokon keresztül. Nem reprezentatív persze, de érdekes felismerés, hogy az eddig megjelent hét részből hatban egy nő mesélte el nekem a történetét.

Ez nem azért van, mert a nők gyengébbek. Egész egyszerűen túl nagy rajtuk a társadalmi nyomás, a kérdés valójában kulturális, nem biológiai.

A gének önmagukban tehetetlenek

Egy borderline személyiségzavaros nő, Carmen az Indexnek például azt mesélte , hogy gyerekkorában mindenük megvolt, majd miután a család mindent elvesztett, kicsúszott a lába alól a talaj, és „bekattant”. Ki tud alakulni egy olyan súlyos betegség, mint a borderline egyetlen negatív életesemény miatt? Carmen szerint nem lehet mindent csak erre fogni.

Carmennek igaza lehet, az ugyanis, hogy a család anyagi helyzete megváltozik, önmagában még nem tragédia. Ha leülnék Carmennel beszélgetni, azt kérdezném tőle, hogy mi történt a gyerekkorában, ami végül a betegsége kialakulásához vezetett. Úgy gondolom, hogy a pénz, a látszólagos jólét egyfajta takaróként funkcionált, és amikor az lekerült, felszínre tört a valódi probléma, ami addig is ott volt.

Szintén az Index sorozatából ismerhettük meg a skizofrén Emíliát, aki hallucinációként mindig sikolyokat hallott. Majd rábukkant egy kutatásra, mely szerint ez a zsidó származásúakra jellemző. A nő feltérképezte a családi múltat, és megtudta, hogy valóban zsidó, a nagyszülei Auschwitzban haltak meg. Mégis hogyan lehetséges ez? Hogyan tud egy nagyszülők által átélt trauma később az unokánál betegség formájában megjelenni?

Bár azt már számos kutatás igazolta, hogy a traumáknak is van genetikai nyoma, amelyek generációkon keresztül átörökíthetők, úgy vélem, hogy Emília betegségére szintén a gyerekkor adhat magyarázatot. Felnőttként kellett ugyanis megtudnia, hogy ki ő valójában, kik a nagyszülei, és mi történt velük. A szülők ezt egy életen át titkolták a gyermekük elől – vélhetően szeretetből. A titok viszont már önmagában traumát okoz a gyermeknek, kicsi korában, ha nem is tudatosan, de végig azt érezhette, hogy valami ijesztő, félelmetes dolgot rejtegetnek előle. A sikoly, amit hall, valójában a saját sikolya egy olyan életben, ahol nem tudja, hogy mi a hazugság, mi az igazság, és mi az, ami valódi.

A transzgenerációs traumák létezésében máig kevesen hisznek, sokan nem tudják elképzelni, hogy például a nagyszülők eltitkolt múltja az unokánál súlyos hallucinációkhoz vezethet.

Ez nem hit kérdése, ez színtiszta tudomány.

Mégis sok a kétség, egy kommentelő például azt írta: „Eszerint nagyapám két háborúban átélt traumáinak nálam is jelentkezniük kellene.” Miért van az, hogy valakinél megjelenik a betegség, valakinél pedig nem? Mitől függ?

Attól függ, hogy milyen volt a gyerekkora, hogy a szülei a nagyapa által átélt nehézségek ellenére mennyire tudtak biztonságos, támogató környezetet teremteni neki. Az esély nagyon sokszor megvan arra, hogy valakinél valamilyen súlyos betegség alakuljon ki a korábbi traumák következtében. De számításba kell vennünk azt a tényt is, hogy a gének önmagukban tehetetlenek, csupán a környezettől függően adnak hírt magukról.

Egyébként a férfi kommentjének van egyfajta hangneme, már-már agresszív. Egészen biztos, hogy neki is van valamilyen sérelme, ha így reagál egy cikkre. Van valami a saját életével kapcsolatban, amit nem lát be, és nem is akar belátni.

A rasszizmus öregít

Visszatérve Auschwitzra, az ön nagyszülei is ott haltak meg. Ez hatással volt az életére?

Olyannyira, hogy a hatását máig érzem. 1944 tavaszán – alig pár hónapos koromban – anyám egyedül nevelt Budapesten. Apám munkaszolgálaton volt, anyai ági nagyszüleim pedig Kassán éltek, és bár szerették volna, hogy mi is odamenjünk, apám ezt megtiltotta. Mint utólag kiderült, jól tette, nem sokkal később ugyanis mindenkit elvittek Kassáról, beleértve a nagyszüleimet is. Aznap, amikor elvitték őket, anyám teje elapadt, és súlyos depresszióba esett.

Hogy reagáltam én erre? Azt hittem, hogy anyám miattam boldogtalan, biztos valami baj van velem. Nem tudtam semmit a zsidók üldözéséről, Auschwitzről, és a háborúról, ezért magamra vettem. A kérdésre válaszolva tehát a nagyszüleim tragédiája anyám depresszióján keresztül érkezett el hozzám, és hatott az életemre úgy, hogy még felnőttként minden siker ellenére is gyakran éreztem azt, hogy nem vagyok elég jó.

Mit tanácsolna azoknak, akiket ma faji, vallási vagy szexuális megkülönböztetés ér? Sokakat érint, és számos példát hoz a könyvében arra, hogy mit tesz valakivel a megbélyegzés. Egy cikket is idéz, melyben szó szerint azt írták: „a rasszizmus öregít”…

A rasszizmusban az a legrosszabb, hogy a legtöbb esetben, akit bántanak, elfogadja azt a nézetet, amit a rasszista vall. Egy alkalommal még Budapesten egy barátom eljött értem, és a védelmemre kelt. Azt mondta, hogy „hagyjátok békén, nem az ő hibája, hogy zsidó”. Mit tanultam ebből? Hogy hiba zsidónak lenni. Esetleg nem az én hibám, de akkor is hiba annak lenni. Mindez igazolta azt, a már korábbi benyomásomat, hogy valami baj van velem.

Rettenetesen nehéz ez ellen küzdeni, és csak nagyon keveseknek sikerül. Elengedhetetlen hozzá az egészséges önbizalom, hiszen ha az megvan, akkor képesek lehetünk meglátni a rasszista gyengeségeit. Sajnos a legtöbbeknek ez nem sikerül, és ami még rosszabb, a rasszizmus számos betegség, különösképpen az asztma rizikófaktora. Erre akkor derült fény, amikor látványosan sok faji diszkriminációval találkozó afroamerikai nő lett asztmás. Ettől fogva a gyulladást és a légutak összeszűkülését nagyon helyesen egy társadalmi probléma hatásaként kezdték vizsgálni.

Ön köztudottan depresszióval, szorongással, munkamániával és ADHD-val küzd. Ezeket mind az instabil, traumatikus gyerekkora vezeti vissza?

Emeljük ki ebből a sorból a depressziót és az ADHD-t. A depressziónál már maga a szó is nagyon beszédes. Hogy mit jelent? Lenyomni. Mit? Az érzelmeket. Ezért szokták a szakemberek azt mondani, hogy a depresszió nem szomorúságot jelent, hanem azt, hogy az illető szinte semmit nem érez. Ez a védekezés egy formája, ami az idő előrehaladtával megszokássá válik.

A védekezés egy másik formája ADHD-hoz vezet. Ha a csecsemő úgy érzi, hogy feszült a légkör, akkor lekapcsolja az agyát, így az nem fejlődik, figyelemzavar alakul ki. Az elmúlt 10-15 évben megsokszorozódott az ADHD-s gyerekek száma, Magyarországon és Kínában is egyre több az érintett. A genetika ilyen rövid idő alatt nem változik, tehát nem egy genetikai járvány áll a háttérben – ahogyan azt sokan feltételezik – csupán a szülők egyre stresszesebb mindennapjai miatt kénytelenek a babák lekapcsolni az agyukat.

Az elfojtás rákot okozhat

Azt írja, kezdetben egy csecsemő nem próbálja meg lenyomni az érzelmeit, nem foglalkozik azzal, hogy zavarni fog-e másokat a sírásával. Sír, mert ösztönösen így fejezi ki magát. Minél nagyobb a gyermek, annál inkább megpróbál „normálisan” viselkedni, ami egyáltalán nem normális. Hova vezet az érzelmek tartós elfojtása?

Rákos megbetegedésekhez – hogy csak egy markáns példát említsek.

Az indulatok elfojtása bizonyítottan összefüggésben áll a rosszindulatú, külső támadók elleni immunválasz élvonalában harcoló természetes ölősejtek romló hatékonyságával, vagyis ha elrejtjük azt, ami bennünk van, és elrejtjük azt, akik vagyunk, kevésbé hatékonyan védekezhetünk a rák ellen – erre egy prosztatarákos férfiakról szóló tanulmány világított rá.

De a konfliktuskerülés, a problémák lenyelése a nőkre is nagyon jellemző, egy felmérés szerint az emlőrákban szenvedő nők szignifikánsan nagyobb arányban fojtják el szokatlan erővel a haragjukat és más érzéseiket, mint a kontrollcsoport tagjai, amely olyan nőkből állt, akiket szintén szövettani vizsgálat kedvéért vettek fel a kórházba, de a mellükben talált daganat jóindulatúnak bizonyult.

Hogyan lehet úgy gyermeket nevelni, hogy a kicsi ne érezze azt, hogy le kell nyomnia az érzéseit és az agyát védekezésképpen ki kell kapcsolnia? Még inkább lesarkítva: mi kell ahhoz, hogy a gyermekből ne legyen depressziós, ADHD-s, rákos felnőtt? 

Egyrészt a normális emberi fejlődéshez elengedhetetlen a szülő és a gyermek közötti szoros, elfogadó kötődés. Másrészt fontos, hogy ezért a szeretetért ne kelljen a gyereknek megdolgozni. A szeretetnek feltétel nélkülinek kell lennie, vagyis a figyelem nem csak akkor jár valakinek, ha szép, okos vagy jól viselkedik.

Harmadrészt hagyni kell, hogy a gyermek minden érzését megtapasztalhassa, legyen az a harag vagy a gyűlölet. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden viselkedést engedélyezni kell, de minden érzést el kell fogadni, és meg kell érteni. Sok szülő – főleg azok, akik maguk is haragos, dühös családból származnak – előszeretettel alkalmazzák azt a téves és rendkívül káros praktikát, hogy ha a gyerek sír, akkor száműzik a szobájába, esetleg beállítják a sarokba, hogy ott kidühöngje magát. Látszólag hasznos, a gyerek ugyanis idővel abba fogja hagyni a sírást, de mit tanul ebből? Ha elrejti az érzéseit, akkor nem száműzik.

A negyedik, amit szintén kiemelnék, az a kreatív, fantáziadús játék. Nem a telefonnal, hanem legfőképpen egymással. A szülők a fenti szükségleteket nem azért nem biztosítják, mert nem szeretik a gyermeket. A legtöbb hiba a társadalmi normák egyenes következménye.

A politika nagyban művelt orvostudomány

A jelenlegi orvoslás vagy a testet, vagy a lelket vizsgálja, ahelyett, hogy számításba venné a kettő alapvető egységét. Ezt ön erősen bírálja, a saját praxisában pedig a testi tünetek mellett azt is megkérdezi a betegeitől, hogy mi a helyzet a házasságukkal, milyen volt a gyerekkoruk, mennyire vannak nyomás alatt a munkahelyükön. Nyitottak erre a páciensek és a többi orvos?

Ami a betegeket illeti, a személyesebb kérdésekre még egy páciensem sem tagadta meg a választ. A felépülés esélyét a legtöbben megadják maguknak.

Az orvosok is nyitottak lennének, ha az egyetemen megismertetnék velük azt az elveszett tudást, ami a stressz következményéről, a betegségek lelki eredetéről szól. Mert amikről beszélek és írok, azokat már mind évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtt bebizonyították. Amire megpróbálom felhívni a figyelmet, nem egy érdekes gondolatmenet, hanem maga a tudomány. Ennek ellenére az orvostanhallgatók erről az aspektusról szinte semmit sem hallanak.

A könyv egyik mottója szerint „Az igazán jó orvos egyben filozófus is”. Miért választotta ezt az utat?

1848-ban a huszonhét éves berlini orvost, Rudolf Virchowot Felső-Sziléziába küldték, hogy vizsgálja ki a Németország szegény, főleg lengyelek lakta régióját sújtó, halálos áldozatokat követelő tífuszjárványt. Virchow végül nemcsak a járvány megfékezésére tett javaslatokat, hanem komoly közfelháborodást keltve, szociális, politikai, valamint gazdasági reformokat is sürgetett. Többek között javasolta a lengyel nyelv hivatalossá tételét és a szabad, korlátlan demokráciát, úgy vélte ugyanis, hogy ezek mind hozzájárulnának egy biológiailag is egészségesebb társadalom kialakításához. Virchow az őt ért kritikákra a következő, örök érvényű mondattal reagált: „Az orvoslás társadalomtudomány, a politika pedig nem más, mint nagyban művelt orvostudomány.”

De a kérdésre van egy ennél egyszerűbb, rövidebb válaszom is. Ha állatokat szeretnék tanulmányozni, akkor sem a környezetükből kiemelve, egy steril szobában tenném azt meg, hanem kimennék abba a közegbe, ahol egyébként is élnek, és ott figyelném meg őket. Pontosan ugyanezt teszem az emberekkel is.

(Borítókép: Máté Gábor. Fotó: Papajcsik Péter/Index)