1,5 Celsius-foknál húzták meg a felmelegedési határt a tudósok, ami felett összeomolhatnak a társadalmak. Csakhogy a világ egyik legbefolyásosabb éghajlatkutatója szerint a másfél fokos cél már halott, és – szó szerint – el kell homályosítanunk a napot, ha el akarjuk kerülni a katasztrófát. Belemerültünk a korszakos vita részleteibe és a meredek elképzelésekbe.
Ha létezik korunkat meghatározó és formáló tételmondat, akkor a „mindent meg kell tenni azért, hogy ne lépjük át a 2 Celsius-fokos globális átlaghőmérséklet-emelkedést, mert visszafordíthatatlan folyamatok indulnak el a föld éghajlatában, ami alapjaiban rengetheti meg az emberiséget. De jobb, ha 1,5 fok fölé sem megyünk az iparosodás előtti hőmérséklethez képest” mindenképpen az.
Kívülről fújják a legtöbben,
és ma már csak kevesen vitatják, hogy az emberi tevékenység, különösen az üvegházhatású gázok száz gigatonnákra rúgó kibocsátása globális felmelegedést okoz, ami pedig (komplex, de nem minden részletében teljesen megértett folyamatok révén) visszafordíthatatlanul megváltoztathatja a megszokott éghajlatot (eltolódó éghajlati zónák, szélsőségesebb időjárás, gyakoribb aszályok, vagy éppen árvizek, élhetetlenné váló környezet).
És hogy miért éppen másfél fok? Azért, mert az éghajlattudomány legújabb eredményeit összesítő Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) 5-7 évente kiadott átfogó éghajlati jelentéseiben ezt a melegedést tartja küszöbértéknek. Ha ennél jobban emelkedik a globális átlaghőmérséklet, akkor olyan beláthatatlan éghajlati átrendeződés indulhat meg, ami veszélyezteti a civilizációt. Az éghajlatkutatók szerint azonnali cselekvésre van szükség ahhoz, hogy a föld élhető maradjon, és elkerüljük a társadalmi összeomlást.
A baljós jövőkép (és a bűvös szám) megmozgatta a döntéshozókat: 2015-ben megszületett a Párizsi klímaegyezmény, a világ első átfogó éghajlati megállapodása, amelyet – néhány országot leszámítva – az összes ENSZ-tagállam aláírt és ratifikált. Kötelezettséget vállalva ezzel üvegházgáz-kibocsátásaik visszafogására.
Ehhez persze – mindenekelőtt – a szenet, olajat (és részben a földgázt) kiváltó, szén-dioxid-semleges megújuló energiaforrásokra van szükség. Fel is pörgött az átállás Európában és nálunk is,
amit jócskán felgyorsított az ukrán–orosz háború okozta energiaellátási bizonytalanság.
Pár éve még nem gondoltuk volna, de 2024 elején már több mint 18 százalékos volt a napenergia aránya a hazai villamosenergia-termelésben. A 2030-ra kitűzött 6000 megawattos beépített napelemes teljesítmény már most kiépült (2024 februárjában 6000 megawatt fölé nőtt az összes beépített napelemes teljesítmény Magyarországon), a 2030-as célt pedig megduplázták, 12 gigawattra.
Akár örömmel hátra is dőlhetnénk, a zöldenergia-források csatarendbe állításával (na és a hatékonyság növelésével, zöldberuházásokkal, szemléletváltással együtt) jó úton vagyunk a legfeljebb másfél fokos cél felé.
De nem mindenki gondolja így. James Hansen, a világ vezető éghajlattudósa, a Columbia Egyetem professzora, a NASA űrrepülési intézetének egykori igazgatója például azt állítja, hogy a hőmérséklet gyorsabban és magasabbra fog emelkedni, mint azt az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) előre jelzi. Véleménye szerint
a 1,5 Celsius fokos cél már halott.
Ez önmagában még nem vetett volna nagyobb hullámokat, ugyanis már most 1,2-1,3 Celsius-fokos globális felmelegedésnél járunk. A figyelmet leginkább az keltette fel, hogy a klímaguru szerint nem hogy 1,5, de még 2 Celsius-fokosnál nagyobb felmelegedés megakadályozására sem elegendő a célul kitűzött nettó zéró kibocsátás (amikor csak annyi üvegházhatású gázt engedünk a légkörbe, amennyit ki is tudunk onnan vonni, például egyre több zöld növényzettel). 2050-re 2, a század végére pedig 3 Celsius-fokos globális felmelegedéssel számol az iparosodás előtti szinthez képest. Egy ilyen mértékű hőmérséklet-emelkedés pedig katasztrofális lenne a földi élet számára.
Hansen ezért felgyorsítaná a fosszilis energiahordozók kivezetését, de ez szerinte még korántsem elég:
nem lát más megoldást a végzetes forgatókönyv elkerülésére, mint a föld „kifényesítését”,
azaz a napfény visszaverését például a felhők fehérebbé tételével, vagy fényvisszaverő részecskék légkörbe juttatásával. Más szóval le kellene hűteni a földet, ehhez pedig csökkenteni kell a beérkező napfényt (és meleget), ha nem akarunk globális gazdasági, társadalmi zűrzavart.
Az amerikai éghajlattudós elsők között kongatta meg a vészharangokat. Nem kis részben Hansen kutatásainak köszönhető, hogy az első Éghajlati Világkonferencián, 1979-ben búcsút mondtak a fenyegető jégkorszaknak (akkoriban még globális lehűlés miatt pánikolt a fél világ), és az akkor még csak maroknyi tudós megegyezett, hogy inkább a globális felmelegedés okait érdemes kutatni. Ez a konferencia volt az első, ami áttekintést tudott adni az ember okozta klímaváltozás kockázatáról.
Nevéhez fűződik a föld első globális hőmérsékleti elemzése (1981). 1981-től a NASA Goddard (űrkutató) Intézetének igazgatója lett. 1988-ban személyesen hívta fel az USA kongresszusának figyelmét a felmelegedés veszélyeire. 1988 volt az az év, amikor először lehetett kijelenteni: a mérések kezdete óta (1880) nem volt még ilyen magas a földfelszín globális átlaghőmérséklete. „Global Warming Has Begun” – jelentette ki a híres mondatot Hansen, és a lapok vezető anyagban számoltak be egy új korszak kezdetéről.
Hansen akkor vált igazán közismertté, amikor a NASA szóvivője megpróbálta őt akadályozni abban, hogy interjút adjon a globális felmelegedésről, és eltávolíttatta az Űrhivatal honlapjáról azt a cikket, amelyből kiderül: a mérések kezdete óta addig 2005 volt a legmelegebb év. A tudósok és a közvélemény felháborodása akkora volt, hogy a szóvivő lemondott.
Michael E. Mann amerikai kutató, az éghajlattudomány másik titánja, az IPCC-jelentések egyik vezető tudósa ezzel szemben határozottan állítja, hogy a napsugárzás nagyszabású mesterséges visszaverése
rendkívül veszélyes és hazardőr akció lenne. Egy kétségbeesett lépés,
amelyet az a tévedés motivál, hogy sokkal gyorsabb és nagyobb felmelegedés várható, mint amit a jelenlegi legfejlettebb éghajlati modellek (és az IPCC) előre jeleznek. Úgy véli, Hansen eltúlozza a globális felmelegedés mértékét, de hozzáteszi, hogy ezt annak ellenére mondja, hogy kevés tudóst tisztel annyira, mint Hansent, aki számára és generációja számára egy hős, és meg kellett volna kapnia az éghajlattudományhoz való alapvető hozzájárulásért odaítélt fizikai Nobel-díjat 2021-ben. Hansen helyett Syukuro Manabe (USA) és Klaus Hasselmann (Németország) nyerték el a föld éghajlatának fizikai modellezéséért és a globális felmelegedés előre jelzéséért végzett munkájukért.
Michael E. Mann amerikai klimatológus (az IPCC-jelentések egyik vezető tudósa) azzal vált közismertté, hogy 1998-ban a világon elsőként rekonstruálta (munkatársaival) az elmúlt 1000 év hőmérsékleti adatsorát. Nála eltűnt a Középkori Meleg Periódus és a Kis Jégkorszak (a grafikon ezekre a századokra szinte teljesen kisimult) és az egész grafikon olyan formát öltött, mint egy hokiütő, amelynek nyele az ingadozások nélküli első 900 év, a feje pedig (a 20. századtól kezdődően) meredeken felfelé ível.
A grafikon bekerült a harmadik klíma-jelentésbe (IPCC, 2001) és finoman szólva is nagyot ütött. Az „ezer éve nem volt olyan meleg, mint most” fordulat és a szemléletes hokiütő formájú eredmény viharos sebességgel söpört végig a globális médián és mélyen gyökeret vert a köztudatban. És kirobbantotta a leghíresebb alarmista-szkeptikus klímaháborút.
Óriási vita kerekedett és ízekre szedték a hokiütő-grafikont, amelynek akkora erőt tulajdonított a szkeptikus amerikai kormányzat, hogy az Amerikai Kongresszus Energia- és Kereskedelmi Bizottsága külön vizsgálóbizottságot hozott létre. (A hokiütő-vitáról itt olvashat részletesen.)
A Mann és Hansen közötti vita valójában arról szól, hogy az üvegházhatású gázok csökkentése (a kibocsátások drasztikus visszafogása és a kiengedett káros gáztömegek végleges eltávolítása a légkörből) önmagában elegendő-e ahhoz, hogy a felmelegedés ne érje el a gazdasági és társadalmi stabilitást veszélyeztető szintet.
Mann szerint elegendő. Ha a károsanyag-kibocsátás 2050-re eléri a nettó nullát, akkor
egy-két évtizeden belül a föld felszíni átlaghőmérséklete az akkori értéken stabilizálódni fog.
Éppen erre az optimista IPCC-ortodoxiára alapul minden mai zöldkezdeményezés és -politika.
Hansen viszont meg van győződve róla, hogy az éghajlat érzékenyebb az üvegházhatású gázokra, mint eddig gondolták. Az IPCC becslése szerint a légköri szén-dioxid megkétszerezése 3 Celsius-fokkal emelné meg a földfelszín hőmérsékletét. Hansen számításai szerint 4,8 fokkal. Úgy véli,
az üvegházhatású gázok (leginkább a szén-dioxid) sokkal tovább fejtik ki melegítő hatásukat, ezért drasztikusabb beavatkozásra van szükség. Méghozzá azonnal.
Persze tekinthetnénk ezt a vitát egy pusztán mindennapos tudományos nézeteltérésnek is, ha nem az IPCC előrejelzésére alapulnának a mostani világpolitikai és -gazdasági zöldprogramok, végső soron az emberi civilizáció erőfeszítései.
A Hansen által sürgetett, a napfény visszaverésére irányuló buzgalmat szoláris geomérnökösködésnek (geoengineering) hívják. A brit természettudományos akadémia (Royal Society) definíciója szerint ez a földi éghajlat nagyszabású technológiai manipulációját jelenti, és már jó ideje komolyan veszik tudományos körökben.
Meredek elképzelések, és rögtön felvetik a kérdést: milyen alapon kísérletezünk bolygónk éghajlatával?
Hiszen az emberi eredetűnek tartott globális felmelegedést is nyugodtan tekinthetjük éghajlati barkácsolásnak.
Megnöveltük a légköri szén-dioxid mennyiségét, globális felmelegedést okozva, és most nagyon aggódunk a jövőnkért. Ezért azonnal meg akarjuk szerelni a klímát, miközben távol vagyunk attól, hogy értsük a földi éghajlat beláthatatlanul komplex működését. Mint a vitából is látszik, még azt sem tudjuk pontosan, mennyi ideig fejtik ki hatásukat a légkörbe eregetett üvegházhatású gázok. Hogy (a remélt hűtésen kívül)
mit okozhat még, milyen folyamatokat indíthat be a magasban a sok millió tonnányi krétapor, konyhasó vagy kén-dioxid, arról pedig halvány gőze sem lehet senkinek.
Így gondolja az a hatvan tudós is, akik nyílt levelet intéztek a világ kormányaihoz és az ENSZ-hez, hogy mindörökre szüntessék be azokat a kísérleteket, amelyek különféle anyagokkal megszűrnék a földre érkező napfényt. És tegyenek tiltólistára minden hasonlóan holdkóros elképzelést. Különben – tesszük hozzá – könnyen úgy járhatunk, mint a Kétbalkezesek.
(Borítókép: A nap felkel San Franciscóban 2024. április 9-én. Fotó: Justin Sullivan / Getty Images)