Hogy ne fosztogassák a sírokat, Howard Carternek, a Királyok völgyében, Luxorban rejtőző Tutanhamon-sír felfedezőjének is jól jött az újságírók dagasztotta rémmítosz, a „fáraó átka”, még akkor is, ha semmi alapja nem volt az 1920-as években sem. Annak viszont nagyon is valós az alapja, hogy Egyiptom még mindig szenved az elmaradó turisták miatt, és azért is, mert az egyiptomiak száma pár évtized alatt megduplázódott, miközben válságok sora tépázza az országot. Helyszíni riport.
Kitartóan követ minket egy nyolcéves körüli kisfiú papirusz könyvjelzőket mutatva, és egyre csak ismételgeti, „mani kam plíz!”. Amikor veszünk tőle, öt másik gyerek terem mellettünk, és könyörgően, kezükkel a szájukra mutatva jelzik, hogy ételre kérnek. De mivel nem lehet a Kairó utcáin ezrével csellengő összes, szegénységben élő gyereknek egyszerre segíteni, sietősen megyünk tovább.
Egyiptom különben is állandó mozgásra kényszerít.
Amerre csak elhaladunk, záporoznak a kérdések, akár az utca másik oldaláról is átkiabálnak, honnan jövünk, először vagyunk-e itt. Elsőbálozóként pedig még szóba elegyedünk, de hamar kiderül, ennek ára van, merthogy semmi sincs ingyen arrafelé. Sokszor még egy segítőkész útbaigazítás sem. Akivel leállunk akár egy pillanatra is, többnyire nehezen ereszt, és ha nem megy simán a biznisz, egyre erőszakosabban tukmálja áruját, nem érdekli, hogy nem kell taxi, homokdűne-szafari, plasztik fáraófej, kipingált szuvenírpiramis, és a tevés hűtőmágnesek is hidegen hagynak, nem tágít, amíg nem adhat el valami haszontalanságot, túlárazva.
Szó szerint rárepülnek a turistákra, akik hamar megtanulják, nem lehet csak úgy, komótosan szétnézni egy boltban vagy a végeláthatatlan kairói bazárnegyedben. Még csak meg sem kell állni, elég odapillantani a kínálatra, és olyan fojtogató figyelemben lesz részük, hogy a legtöbben, egy nagy sóhaj kíséretében, rövid úton menekülőre fogják. Ha naivan elfogadjuk a vendégszerető invitálást, és
rábólintunk egy „ingyenteára”, már vesztésre állunk,
addig ugyanis nem szabadulunk, amíg nem veszünk valamit, amire amúgy semmi szükségünk, és nem is tetszik. És ha netán azt hisszük, az alkudozás mesterei vagyunk, Egyiptomban pillanatok alatt kiderül, legfeljebb csak kisinasok lehetnénk a hétpróbás helyiek mellett.
Fárasztó ez a rámenős zaklatás, de valahol érthető: erősen megtépázták ugyanis a turizmust az elmúlt évek eseményei. Amikor a Tunéziában kirobbant „arab tavasz” elsőként terjedt át Egyiptomra, 2011. január 25-én Egyiptom történelmének legnagyobb szabású tüntetéssorozata indult el a kairói Tahrír térről, lemondásra és távozásra kényszerítve az országot harminc évig vezető Hoszni Mubarak elnököt. Az őt követő iszlamista Mohamed Murszit pedig 2013-ban egy katonai puccs mozdította el egy évig tartó hatalmából, majd a puccsban részt vevő akkori védelmi miniszter, Abd el-Fattáh esz-Szíszi választáson elnyerte az elnöki pozíciót, amit máig gyakorol.
Akár meg is nyugodhattak volna a kedélyek, ha az Iszlám Állam nem robbant fel 2015 októberében egy Sarm es-Sejk üdülővárosból felszálló orosz repülőgépet 224 utassal a fedélzetén, amelyen mindenki meghalt. Egy sor ország törölte járatait az egyiptomi turistacélpontok felé. A korábban évente majdnem 15 millió turistát fogadó országba
2016-ban már csak 3,8 millióan látogattak el,
ami valóságos katasztrófa volt Egyiptomnak, a GDP 10-15 százaléka ugyanis külföldi vendégektől származik.
Nem fokozta az érdeklődést az sem, hogy 2018-ban és 2019-ben is bomba robbant a gízai piramisok közelében, turistabuszok mellett (négyen meghaltak), vagy hogy szélsőségesek többször is kopt templomokban robbantottak, legalább hatvan ember halálát okozva. Mikorra már éppen elcsitultak volna a fenyegetések, 2020-ban beütött a koronavírus-járvány, és elkezdődtek a lezárások, a pandémia elmúltával pedig az orosz–ukrán háború és a vele járó gabonahiány okozott két számjegyű inflációt és bizonytalanságot.
Egyiptom már korábban is gabonaimportra szorult, a pár évtized alatt megkétszereződött, mára több mint 110 millió főre duzzadt lakosság ellátása azonban az egyik legégetőbb problémává vált. Annyira, hogy a folyamatosan leértékelődő egyiptomi font (EGP) és a magasba törő árak miatt minimum minden második egyiptomi mindennapos létfenntartási gondokkal küzd.
A dollárral, euróval érkező turistákat ezért kitüntetett figyelem övezi országszerte.
Egy sétalovaskocsis például képes órákat várni a luxori templom előtt, majd utána az étterem előtt is, hogy elvihessen 10 dollárért, viszont önhatalmúlag elkanyarodik az „Old bazaar” felé, ahol vélhetően a főnöke (főmufti?) árulja az amúgy mindenütt máshol is látható egyenportékáit. Másnap egy másik kocsisnál már határozottan leszögeztük, hová megyünk (áralku, szigorú útiterv), de ő is tett egy kéretlen kitérőt, és megint az „Old bazaar” előtt találtuk magunkat.
Elszántabbak, ha jobban körülnéznek, találnak azért eredetibb, értékesebb árukat is, ehhez azonban Buddha módra kell tűrni és kezelni (visszaverni) a szűnni nem akaró háborgatást, nyomasztást.
Még előtte a Vörös-tenger melletti üdülővárosból, Hurghadából a Nílus menti Luxorba közlekedő távolsági busz sofőrje a menetjegyen felül külön pénzt (ahogy ők mondják: baksist) kért azért, hogy a táskákat a csomagtartóba helyezze. Luxorba érkezve pedig azért, hogy kivegye onnan azokat. Útközben a 15 fokosra légkondicionált busz „menedzsere” kedvesen takarót hoz, de hozzáteszi, „this is not free”. Leszállva a buszról heves kiabálással az utasokra rontanak a taxisok, és miután jelezzük, hogy a Hassan nevű apartman tulajdonosa elvileg vár ránk, hirtelen több taxis is Hassanná változik, és már (egymást tépve) vinnének is minket valahová, ha nem tűnne fel az igazi Hassan.
A világhírű kairói Egyiptomi Múzeum teremőre felajánlja, hogy a tiltás ellenére (baksisért) fotókat készít Tutanhamon arany halotti maszkjáról és aranyozott koporsójáról, ám aki nem él vele, arra a házirend teljes szigorával ráripakodik, amint a telefonjára pillant. A Medinet Habu és a karnaki templomegyüttesek biztonsági őrei kegyesen közlik, hogy megtekinthetjük azt a szegletet, amit amúgy bárki más is, és fotót is készítenek szívesen. Ha nem meggyőző a hajlandóság, a „No stress! I just help you” fordulatot vetik be, elutasítás esetén pedig akár negyedórán keresztül is képesek a turistákra tapadni. Mindezt konok kedvességgel teszik, tudván, hogy sokan pénzt adnak inkább, csak hogy megszabaduljanak végre az elszánt nyomulástól. Szüntelenül szoros a prés, el lehet felejteni az önfeledt sétákat a lenyűgöző építmények, monumentális szobrok és meghökkentő hieroglifák között.
Luxori szállásadónk, Hassan csak lemondóan legyint arra a kérdésre, hogy mekkora a munkanélküliség. „Aki nem tud tanulni és megcsípni valamilyen komolyabb hivatali munkát, kénytelen ilyesmikkel fenntartani magát. A legtöbben erre kényszerülnek.”
Az átlagfizetés 55 ezer forintnak megfelelő egyiptomi font, ami csak az éhhalál elkerülésére elég.
Már edzett egyiptomi turistaként érkeztünk Kairó elővárosába, a gízai piramisokhoz, méghozzá kamasz vezette tuktukkal. Az állandóan gomolygó forgalomban nincsenek sávok, ahányan csak elférnek, annyian mennek centikre egymás mellett. Index helyett duda az elfogadott, és azon sem akad fenn senki, ha váratlanul a forgalommal szemben érkezik valaki. Nincs üvöltözés, idegbaj, blazírtan dudálnak egyet, és hömpölyög tovább a forgatag. A Budapesti Autósok közösségének tagjai valószínűleg kiborulnának, mi folyik itt, normál üzemmódban, minden pillanatban.
Mindez azonnal nem számít már, amikor a sugárút felett a homokos szmogban feltűnik Hufu piramisának sziluettje szemmagasság felett a horizonton. Nem túloznak a leírások: mintha nem is e világi lenne, mérete megdöbbentő és szürreális.
A legnagyobb, egykor 147 méter (az aranyozott csúcsú gúla nélkül ma 138 méter) magas piramist, Hufu (Kheopsz) fáraó nagy piramisát már az óbirodalom idején, több mint 4 ezer évvel ezelőtt (Kákosy László világhírű magyar egyiptológus szerint legkésőbb az időszámításunk előtti 1. évezredben) kirabolták, és a titkos sírkamrához vezető bejárat az egész ókorban nyitva állhatott, amíg végül a rómaiak be nem zárták jó időre.
Egyiptom 640-ben kezdődött arab megszállása után Al-Mamún (813–833) kalifa bontotta meg a falat, és fúrt járatot a piramisba. Rá is lelt a sírkamrára, ám mivel nem talált ott semmit, dühében az összes, hitetlen korból származó, pogány piramist le akarta rombolni.
Neki is esett a legkisebb Menkauré-piramisnak, de, mint látjuk, szerencsére nem járt sikerrel. Rombolásának kürtőszerű nyomai azonban máig ott éktelenkednek a Hufu unoka piramisának nyugati falán. Ha már nem bírtak vele, inkább egyszerű kőfejtőként használták, köveikből építették szinte az összes középkori kairói mecsetet és palotát.
Ugyancsak már az ősidőkben kirabolták a világ második legnagyobb (136 méter magas) piramisát, Hufu fiának, Hafrének gigantikus sírhelyét. Igen, sírhelyét, és nem kozmikus energiagenerátorát, alien űrhajók le(fel)szállópályáját, kőgúlának álcázott csillagkaput. Tudományos konszenzus szerint a piramisokat az uralkodók nyughelyének és feltámadásuk színhelyének építették az óbirodalmiak. Az örökélet-funkció azonban érthető módon meglovasítja a képzeletet.
Giovanni Battista Belzoni olasz kalandor találta meg Hafré fáraó sírkamráját 1818-ban (ezt egy méretes sírkamrafelirattal tudatta is a világgal), benne az üres gránitszarkofággal. Talált egyebet is, arab nyelvű piramisgraffitiket, amelyek azt jelzik, hogy a piramis az arab hódítás idején még tárva-nyitva állt. Rátalált viszont Auguste Mariette francia régész Hafré gyönyörű óriásszobrára a piramis völgytemplomában 1853-ban. Máig megmagyarázhatatlan, hogyan tudtak ennyire tökéletes szobrokat (is) alkotni 4500 évvel ezelőtt, a kőrézkorszakban, 1300 évvel a bronzkori Iliász és Odüsszeusz világa és persze 4 ezer évvel a reneszánsz előtt.
Egyedül a legkisebb piramis, Menkauré fáraó nyughelye maradt többé-kevésbé érintetlen. Az úgyszintén 4500 évvel ezelőtt épített síremléket egy Richard Vyse nevű angol katonatiszt és John Shae Perring mérnök kezdte feltárni az 1830-as években, méghozzá sajátos módszerrel: lőporos robbantásokkal (őket nevezik a gunpowder archeology atyjainak). Így találtak rá Menkauré díszes kőkoporsójára és múmiájára. Azért nem láthattuk még a páratlan leleteket, mert amikor 1838-ban a British Museumba akarták szállíttatni, a Beatrice nevű kereskedelmi hajó Máltáról Gibraltár felé tartva – fatális módon – elsüllyedt Alicante közelében. Még Robert Ballard, a Titanic roncsainak megtalálója is kereste a példátlan műkincset, a fáraónak azonban – úgy tűnik – örökre nyoma veszett. Harvardi és bostoni kutatók a 20. század elején megtalálták viszont a piramis melletti völgytemplomban Menkauré több lenyűgöző szobrát, istennők társaságában, amelyeket a művészettörténet ámulatba ejtő alkotásaiként tartanak azóta is számon.
Nincs egyelőre érvényes magyarázat arra, honnan származott a Nílus mellett hirtelen feltűnő óegyiptomi civilizáció (sok tekintetben nálunk magasabb rendű) tudása. Annyit tudunk csak, hogy az egykor ligetes Szahara éppen időszámításunk előtt 3000 körülre száradt ki (fokozatosan) mai élhetetlen formájára, és költöztek a neolitikus ősközösségek az éltető Nílus mellé.
A piramismező bejárata felé vezető utcák azonban visszarántanak a rögvalóságba. Egészen a piramisok tövéig roskatag, kopott épületek, kosz és szemét. A burkolat nélküli, homokos utcákról a házakba bepillantva nyomorúságos lakásbelsők sorjáznak, nem egyben lovak és szamarak álldogálnak. Legtöbbjük befejezetlen, a tartóoszlopokon mindenütt kiálló betonvasak meredeznek felfelé, jelezve a szándékot, hogy a magasba törnének, ahonnan láthatják majd a jól fizető turisták az ókori ősök csodáját. Néhány házban ideiglenes, tákolt emelvényekkel már meg is valósították az álmot, de nincs tolongás a bizonytalan panorámáért.
Jól tudom már, mi a dörgés – gondoltam Hafré piramisa előtt, amikor egy napszemüveges, fejkendős férfi valamit arabul magyarázva váratlanul elkérte a belépőjegyemet, és elindult vele a tevéi felé. Húsz másodperc múlva, akaratom ellenére, már egy teve hátán imbolyogtam, fekete kendővel a fejemen, és csak határozott felszólításomra és extra baksis fejében szállhattam le, és hagyhattam sietve magam mögött turista-bukásom újabb kínos helyszínét. Hiába, na, a piramisoknak máig megfejtetlen, rejtélyes varázserejük van.
(Borítókép: Kovács Róbert / Index)