Vajon miért várták meg a japánok a második világháború végén az atombombát? Miért nem adták meg magukat, amikor a németek már rég kapituláltak, a haditengerészetük le volt nullázva, és semmi esélyük nem volt az amerikaiakkal szemben? Ezt a minden racionalitást felülbíráló, az utolsó csepp vérig küzdést előíró szamuráj-mentalitással szokás indokolni, de a valóság ennél kicsit azért árnyaltabb volt, és nagy szerepe volt benne egy tragikus fordítási hibának is.

1945. június 22-én véget ért az  okinavai  csata, ami a japánok vereségével és brutális veszteségekkel zárult: becslések szerint 110 ezer katona, 150-300 ezer civil, a japán haditengerészet maradéka, és a teljes légierő (több mint 1400 gép) lett oda, az amerikai–brit–ausztrál szövetséges csapatok pedig elfoglalták  Okinava  szigetét, ami alig 600 kilométerre van Japán fő szigeteitől. Ekkor a németek már másfél hónapja letették a fegyvert Európában, és mindenki számára világossá vált, hogy a japánoknak nincs több esélyük.  Hirohito  császár még aznap összehívta a vezérkart, és közölte, hogy el kell kezdeni a béketárgyalásokat. Erre több út is mutatkozott, a szovjetek ajánlkoztak közvetítőnek, de Svájc, Svédország és a Vatikán is felmerült.

Időközben a szövetséges nagyhatalmak megtartották a potsdami konferenciát, ahol Truman, Churchill és Sztálin nemcsak Németország feldarabolásáról és Kelet-Európa sorsáról döntött, de Japánnak is ultimátumot küldtek. Ez volt a potsdami deklaráció, ami nagyjából arról szólt, hogy Japán feltétel nélkül adja meg magát, vagy nézzen szembe olyan pusztítással, amit még nem látott a világ. Utólag már könnyű azt mondani, hogy ez egyértelmű utalás volt az atombombára, de valószínűleg a japán vezetés is sejtette, mire céloznak a szövetségesek, elvégre akkoriban már vagy két éve futott párhuzamosan Japán két titkos atomfegyver-fejlesztési programja (sőt, elméleti szinten már bőven Pearl Harbor előtt felmerült, hogy építsenek nukleáris fegyvert, és azzal támadják meg Amerikát).

A mokuszacu 50 árnyalata

A császár a háború mihamarabbi lezárása mellett volt, a pár hónapja kinevezett miniszterelnök, Szuzuki Kantaro szintén, a vezérkar további hat tagja azonban megosztott volt, feltételeket szabtak volna a szövetségeseknek. A terv végül az lett, hogy húzzák az időt a tájfunszezonig, amikor az időjárás lehetetlenné teszi a szigetország elleni inváziót, illetve voltak titkos terveik Amerika elleni biológiaifegyver-csapásra is, amivel szintén kedvezőbb feltételek kicsikarásában reménykedtek.

Július 27-én, a potsdami deklaráció kihirdetése után Szuzuki miniszterelnök sajtótájékoztatót hívott össze, amin persze az összes kérdés arról szólt, hogy mi Japán válasza az ultimátumra. A miniszterelnök arra hivatkozott, hogy ezt az üzenetet hivatalosan még nem kapta meg a japán vezetés, így nem is szeretné kommentálni azt – ez elég standard politikusi mellébeszélős-időhúzós trükk. Csakhogy a sajtótájékoztató japánul volt, és Szuzuki egy japán kifejezést használt, azt, hogy mokuszacu. A szónak több jelentésárnyalata is van, az egyik olyasmi, hogy „bölcsen hallgat, mert nem akar hozzászólni”, a másik pedig sokkal inkább büszke és lenéző, „egy szóra sem méltat” értelmű.

Hogy tudatos döntés volt-e az akkor 77 éves miniszterelnök részéről a kétértelmű szóválasztás, sosem derült ki. Ahogy az sem, hogy a Pentagon fordítói rosszul fordítottak-e, vagy Truman elnök választott a két verzió közül direkt úgy, hogy erődemonstrációt tarthasson az egész világnak. Mindenesetre a sajtótájékoztató után tíz nappal az első atombomba elpusztította Hirosimát, újabb három nap múlva a második Nagaszakit – és ekkor már tényleg nem maradt más választási lehetősége a császárnak, mint a megadás.

Ez sem ment egyébként egyszerűen: a császár augusztus 15-én rádióbeszédben jelentette be, hogy leteszi a fegyvert, de az arisztokrácia által beszélt klasszikus japán szöveget a közemberek jó része alig vagy egyáltalán nem értette. A hadseregben a megadást sokan a klasszikus szamuráj-kódex, a busidó megsértésének és a nemzet becsületén esett szégyenfoltnak vették (ugye, a már említett mentalitás!), kisebb lázadás tört ki a hadseregben, és a szakadárok meg is ostromolták a császári palotát Tokióban. Végül győzött a józan ész, és nem várták meg a harmadik bombát – amit egyébként éppen Tokiónak szántak az amerikaiak, és augusztus 19-re tűzték ki a bevetését.