A halálbüntetés évezredek óta tartó története során a lefejezés mindig is a legenyhébb kivégzési módnak számított, melyet a középkori Európában például jórészt a nemesek kiváltságának tartottak. Egyfelől azért, mert az ítéletvégrehajtás hemzsegett az elítéltet emberi mivoltából kiforgató, iszonyatos szenvedést okozó módszerektől; egy karóba húzáshoz, kettéfűrészeléshez vagy máglyán elégetéshez képest nem is tűnik olyan szörnyűnek az a nyisszantás. Másfelől a korabeli kivégzések nemcsak a fizikai megsemmisítést szolgálták, vagy a büntető hatalom totalitását voltak hivatottak demonstrálni, hanem meg akarták alázni az elítéltet is. A lefejezés viszont „katonás” kivégzés volt, melyet a nemesség fő fegyverével hajtottak végre, és híján volt a lealacsonyító szenvedésnek.

Ezért  amikor a francia forradalom után gőzerővel beindultak a viták a büntetőjog demokratizálásáról és humanizálásáról, akkor lefejezés mint egy egyenlőbb és fájdalommentesebb alternatíva került előtérbe. Csakhogy a lefejezés egyáltalán nem volt egyszerű művelet: a pallos pengéje megakadhatott egy csigolyában, netán véletlenül a koponyát vagy a vállat érte. Arról nem is beszélve, ha az elítélt nem volt hajlandó nyugton maradni, vagy a tömeges kivégzések alatt a hóhér elfáradt, netán a kiontott vértől iszamóssá válik a talaj. Ezeket a problémákat akarta orvosolni a nemzetgyűlés egyik tagja, Joseph Ignace Guillotin, aki az anekdota szerint azért lett koraszülött, mert anyjánál egy kerékbetört ember velőtrázó sikolyai beindították a szülést.

1789 decemberében benyújtott törvényjavaslata a büntetés egyenlővé tételét, a bűnösök közti megkülönböztetés eltörlését célozza; ennek érdekében pedig egy olyan kivégzőgép bevezetését javasolja, mely nem kegyetlen, mivel a kivégzett

nem érez többet egy hideg leheletnél.

Guillotin törvényjavaslatát első körben nem szavazták meg, de 1791-ben a girondista kormány mégis őt kéri fel a technikai részletek kidolgozására, és a párizsi hóhér által írt memorandumban részletezett nehézségek kiküszöbölésére. Guillotin azonban ekkor már nem volt olyan biztos – az egyébként számos európai előzménnyel rendelkező – „lefejezőgép” humánusságában ,ezért inkább lepasszolta a feladatot a sebészeti akadémia állandó titkárának, dr. Antoine Louis-nak, a csigolyák elhelyezkedésére való tekintettel ő javasolta a ferde penge használatát. A projekt akkor lett sürgős, amikor megindultak az ellenforradalmi mozgolódások, és a kormányzat attól tartott, hogy hamarosan tömegeken kell majd végrehajtania a jogszerű halálos ítéletet. Ezért 1792 március 20-án kinyilvánította, hogy kizárólag nyaktilóval lehet embereket lefejezni, majd áprilisban el is készült a gépezet prototípusa. A munkát eleinte senki nem akarta bevállalni, végül nagy nehezen találtak egy német zongorakészítőt, aki 960 frankért és a fejgyűjtő bőrzsák áráért elkészíttette a szerkezetet, melyet állatokon és holttesteken teszteltek. A párizsiak a nyaktolót először louisette-nek becézték, de aztán mégis a guillotine név terjed el. Ez a fejlemény teljesen lesújtotta Guillotint – talán megsejtve, hogy a törzsétől elválasztott emberi fej még hét másodpercig életben van – „emberbaráti okokból”

És Guillotin nem lőtt nagyon mellé ezzel a megérzésével sem: a guillotine ugyanis a humanizált kivégzés eszközéből a hullagyár motorjává vált, különösen a halálbüntetést eredetileg hevesen ellenző Maximilien de Robespierre, a jakobinus Közjóléti Bizottság vezetője alatt. A steril likvidálás eszméjét is elmosta a terror; a guillotine körül ugyanúgy a vér látványára gyűltek össze a tömegek, mint a kerékbetörések idején. Jean Marat gyilkosa, Charlotte Corday fejét például a hóhér magasra emelve pofozta meg, ami azért nem sokban különbözik a városkapuk fölé szögelt testrészektől (az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezen a tetten még a Konvent is megdöbbent, és háromhavi börtönnel sújtotta a hullagyalázót).

Egyébként a francia forradalom végéig összesen 2625 fej hullott a kosárba – köztük XVI. Lajosé és Marie-Antoinetté –, ami Sztálin, Hitler és Pol Pot évszázada után egyáltalán nem tűnik botrányosan soknak. Guillotin is majdnem a nevét viselő eszköz áldozatává vált, a jakobinusok börtönéből csak a thermidori puccsnak köszönhetően szabadult ki. Orvosként akadémiai taggá vált, de nevéről már nem moshatta le a guillotine-t, amit Franciaországban egészen 1939-ig használtak nyilvánosan, és még 1977-ben is végeztek ki vele elítéltet.

Forrás: Jan Philipp Reemtsma: Bizalom és erőszak a modern társadalomban