A parfümárus lány, akit kommandósként vetettek be a nácik ellen
További Ma Is Tanultam Valamit cikkek
- Csehszlovák kém lehetett a saját halálát eljátszó brit politikus
- A világ leghalálosabb kertjébe csak saját felelősségre és kísérővel lehet belépni
- 50 éves Lucy, a világ leghíresebb fosszilis popsztárja
- Jaj annak a férfinak, aki nem jól udvarol, megeszi a nő!
- Eljárt az idő a nyolc óra felett: négyórás az ideális munkanap
Violette Reine Elizabeth Bushell 1940-ben parfümárusként dolgozott a brixtoni Le Bon Marché kereskedés illatszerosztályán. Londonban, a Bastille napi katonai parádén találkozott Etienne Szabóval, az elbűvölő idegenlégióssal. Szerelem volt első látásra: hat héttel később már össze is házasodtak az angliai Aldershotban. Violette 19 éves volt, Etienne 31.
A boldogságuk nem tartott sokáig. Etienne-t alig egy héttel az esküvőjük után behívták. Eritriában harcolt az olaszok ellen, majd Szíriába vezényelték. Csak egy év múlva térhetett vissza Violette-hez. Ismét csak egy hét jutott nekik, mert Etienne-t ezúttal az észak-afrikai hadszíntérre vezényelték. Rommel páncélosaival, az Afrika Korpsszal kellett harcolnia az egyiptomi sivatagban.
Etienne 1942. október 24-én egy elterelő hadműveletet vezetett El Himeimatnál, a második El Alamein-i tancsatánál. Itt esett el akció közben; a halálát mellkasi sérülés okozta. Sosem láthatta néhány hónapos kislányát, Taniát.
Férje halála után Violette egy londoni repülőgépgyárban vállalt munkát. Boldogtalan volt. Úgy érezte, ennél többet is tehetne Németország térdre kényszerítéséért. Gyűlölte a nácikat. Bosszút akart állni rajtuk Etienne haláláért.
Violette véletlenül találkozott a különleges hadműveletek, a Special Operations Executive (SOE) toborzótisztjével. Az SOE-t Winston Churchill alapította, azzal a céllal, hogy ügynököket juttasson az ellenséges vonalak mögé. Az SOE tagjai partizánakciókat végeztek: szabotázst hajtottak végre, kémtevékenységet folytattak, túszokat szabadítottak, és támogatták a francia ellenállást.
Violette Brixtonban élő szüleinél hagyta Taniát, amíg az SOE-kiképzésre járt. A lány ideális jelöltnek bizonyult. 165 centiméteres testmagasságához képest erős és fitt volt; a fegyverekkel és a céllövészettel már korábban megismerkedett. Az üzenetek dekódolásához és megfejtéséhez szükséges kódrendszer memorizálásával már nehezebben boldogult.
A róla készült jelentések szerint Violette heves vérmérsékletű és fatalista volt, minden felelősségérzet hiányzott belőle, és erős francia akcentussal beszél angolul. De a folyékony franciasága előnyt jelentett a fedett missziók alatt, így Violette-et, miután teljesítette a kőkemény kiképzést, a felettesei bevethetőnek ítélték.
Az ejtőernyős kiképzés után Franciaországba küldték Violette-et. 1944 áprilisában ejtőernyővel dobták le Cherbourg közelében. Német ipari létesítmények után kémkedett, szabotázsakciókban segédkezett. Egy hónapos munka után Párizsba utazott, és vásárolt magának egy csinos fekete ruhát – az első igazán csinos ruhát, amit valaha birtokolt, mondta az elképedt felügyelő tisztjének, amikor a kezébe nyomta a 8600 frankról szóló számlát. Miután visszatért Angliába, gyakran magával vitte Taniát az SOE Baker Street-i irodájába.
1944. június 7-én, egy nappal azután, hogy a szövetségesek partra szálltak Normandiában, Violette ismét akcióba lendült. Franciaországban dobták le, hogy okozzon zavart a németek kommunikációjában. Hamar kapcsolatba került a francia ellenállás katonáival, és sikerrel teljesítette a rá bízott feladatot: az ellenállás egyik vezetőjének kiszabadítását.
Egy napon Violette egy Jacques Dufour nevű fiatal francia katonával közösen indult útnak egy dzsipen. Salon-la-Tour közelében jártak, amikor az egyik úton belefutottak egy német ellenőrzési pontba; Dufour nagyjából 50 méterrel ezelőtt fékezett. Kiugrott a kocsiból, és tüzet nyitott a nácikra. Legnagyobb meglepetésére Violette is követte a példáját; Sten géppisztolyával több katonát is eltalált. (Ennek a részletnek a hitelessége megkérdőjelezhető: a Violette-ről szóló beszámolók több ponton is ellentmondanak egymásnak. Mindenesetre az incidenst rögzítő német katonai dokumentumok szerint az összetűzésnek nem volt sérültje vagy halálos áldozata.)
„Futás!” – vezényelt Dufour. Egy közeli búzamező felé rohantak. Dufour gépfegyversorozatokkal fedezte Violette-et, de a lány bevárta, és csípőből tüzelt a nácikra, hogy Dufournak legyen ideje felzárkóznia. Ezután rohantak, keresztül a búzamezőn, a közeli erdő irányába.
Rövidesen meghallották maguk mögött a gépkocsik motorzaját. Hiába próbáltak búvóhelyet keresni. Violette vérzett, ruhája több helyen elszakadt. Közölte Dufourral, hogy nem tud tovább menni. Elutasította a segítséget; ráförmedt a férfira, hogy a saját bőrét mentse. Fegyelmezett, rövid lövéssorozatokkal vonta magára a németek figyelmét, miközben Dufour elmenekült, és menedéket talált egy szalmakazalban.
Violette fegyvere rövidesen kiürült. A nácik körülzárták, majd foglyul ejtették a lányt. Amikor arról faggatták, hogy hol van a társa, Violette a szemükbe nevetett:
Futhattok utána, ő már régen messze jár.
Nem volt értelme esedezni; tudta, hogy nem számíthat irgalomra.
A német titkosrendőrség verésekkel, kínzásokkal és nemi erőszakkal próbálta megtörni Violette-et, de ő megtagadta az együttműködést. Párizsba szállították, ahol a Gestapo tovább gyötörte, de ez sem törte meg. A németek, attól való félelmükben, hogy a szövetségesek mentőakciót indíthatnak a lány kiszabadításáért, több hadifogollyal együtt egy koncentrációs táborba tartó vonatra tették.
Útközben brit repülőgépek tüzet nyitottak a szerelvényre. A németek fedezték magukat, de egy foglyot eltalált egy lövés. Violette egy vizesvödörrel kúszott a sebesülthöz – magával vonszolva egy, a bokájához láncolt nőt –, és próbálta megnyugtatni a sérült férfit.
Tizennyolc napos, embert próbáló utazás után érkeztek meg a ravensbrücki koncentrációs táborba. 1944. augusztus 25-e volt. Violette még mindig ugyanazt a ruhát viselte, amit hónapokkal korábban. A táborban találkozott Denise Bloch-kal és Lilian Rolfe-fal, akik szintén az SOE-nek dolgoztak. Kényszermunkára fogták őket; kutakat ástak, repülőteret takarítottak. Gyakran véresre verték őket. Nem voltak illúzióik; Ravensbrückben több mint kilencvenezer nőt öltek meg a háború végéig. Violette több szökési kísérletet tervezett, de egyszer sem járt sikerrel.
1945 februárjában a szovjet csapatok már csak néhány órányira voltak Ravensbrücktől. A nácik attól féltek, hogy a túlélő szemtanúk ellenük fognak vallani a tárgyaláson. Beszámolhattak volna a kínzásokról, a halálra éheztetett gyerekekről, a több száz nő sterilizálásáról és az embertelen orvosi kísérletekről. Nem kockázatattak. Kiválasztottak húszezer foglyot, és erőltetett menetben útnak indították őket Mecklenburg felé. Itt szabadította föl őket a Vörös Hadsereg.
Violette nem volt közöttük. Őt Bloch-kal és Rolfe-fal a krematórium mögötti mezőre vitték. Társai annyira elgyengültek, hogy hordágyon cipelték őket. Violette elég erős volt ahhoz, hogy a saját lábán tegye meg az utat – egész életében az utolsót.
Egymáshoz bújva hallgatták, amint Fritz Suhren táborparancsnok felolvassa a halálos ítéletüket. A kivégzőtisztek Violette-et hagyták utoljára; végig kellett néznie, amint agyonlövik a társait. Schult tizedes ezután Violette-re emelte a fegyverét. A lány térdre rogyott, és megszorította a halott bajtársai kezét. Lövés dördült – és Violette halott volt. A golyó a tarkóját érte. Még 24 éves sem volt. A holttestét sosem találták meg, így sírhelye sincs, csak egy emléktáblája a Brookwood Katonai Temetőben.
1946-ban, a háború után a francia állam a háborús nagykereszttel, a Croix de Guerre-rel – a legmagasabb katonai kitüntetéssel – posztumusz kitüntette Violette-et a bátorságáért és a helytállásáért. A brit kormány György-kereszttel emlékezett meg a lány hősiességéről. De a kitüntetést már csak a kis Tania vehette át.
Magyarok ezek?
Etienne és Violette Szabo? Gyanús a vezetéknév, ugye? Honnan a magyar szál? Ezt Etienne hozta a családba. Violette szülei az első világháború alatt ismerkedtek meg; ő maga 1921. június 26-án született Párizsban. Az anyja francia volt, taxisofőrként dolgozó apja angol.
A családtörténeti krónikát jegyző Tania Szabo, Violette lánya egy fórumon megemlítette, hogy az édesapja vagy Marseille-ben, vagy Magyarországon született. Akkor még ő sem tudta pontosan. Jogosan hihette mindkettőt, mivel a hivatalos iratok szerint Etienne Szabo 1910. március 4-én született a franciaországi L'Estaque-ban, Marseille-től pár kilométerre. Tania később úgy pontosított, hogy Etienne alighanem Velencében született – nem az olaszországiban, a Fejér megyeiben –, és az anyját Géjó Erzsébetnek hívták.
Beatrix Philpott családfakutatótól megkaptuk egy bizonyos Géjó Erzsébet házassági anyakönyvi kivonatának másolatát, aki 1902. augusztus 10-én kötött házasságot a napszámos-földműves Szabó Istvánnal. A születési anyakönyvek archívumában Philpott talált egy 1903. március 5-én kelt bejegyzést is; eszerint 1903. március 4-én, Gárdonyban született egy Szabó István nevű fiú – Szabó István és Géjó Erzsébet gyermeke. (Persze, Gárdony és Velence nem ugyanaz, de a házasságlevél szerint Géjó velencei lakos volt. A fia anyakönyvi kivonatának kiállításakor már a néhány kilométerre lévő Gárdonyban élt; alighanem az esküvő után költözött Szabóhoz.)
Hogy Etienne Magyarországon született, és nemcsak a felmenői voltak magyarok, azt az is alátámasztja – Tania írt erről egy egy fórumon – hogy az esküvői tanúja Etienne Kiss, más néven Kiss István, az idegenlégió hadnagya volt. Mivel azonban az anyakönyben szereplő Szabó István 7 évvel korábban született, mint Etienne, akár el is vethetnénk, hogy róla van szó. A Szabó gyakori név, ugye.
Na de mekkora esély van rá, hogy ugyanolyan nevű szülőknek ugyanolyan nevű gyermeke születik, napra pontosan 7 év különbséggel?
Ha viszont mégis ugyanarról az emberről van szó, akkor elképzelhető – de hangsúlyoznánk: ez csak spekuláció –, hogy Etienne hazudott a koráról, amikor Franciaországban nyilvántartásba vették. Ezt alátámasztják az Etienne-ről megmaradt fényképek, amiken inkább tűnik negyvenesnek, mint harmincasnak.
De mi oka lehetett Etienne-nek a hazugságra? Például az, hogy javítsa az előrelépési lehetőségeit az idegenlégiónál. Oda ugyanis nem vesznek föl 39 és fél évnél idősebb jelentkezőket. Ha Etienne 1903-ban született, nagyjából pont ennyi idős volt, amikor meghalt; ahhoz, hogy fölvegyék, nem volt muszáj hazudnia. De amiatt joggal aggódhatott, hogy túlkorosként kisebb eséllyel lehet belőle csapattiszt, és az, hogy törzszászlósként halt meg, azt mutatja, hogy voltak ilyen ambíciói. És mit kockáztatott? Az, hogy egy világháborút megjárt idegenlégiós idősebbnek tűnik a koránál, nem gyanús, hanem természetes.
(Smithsonian Mag | Múlt-Kor | Imperial War Museum)