Az amerikaiak elég kreatívak tudnak lenni, ha arról van szó, hogy direkt kell rossz kaját készíteni – és most még csak nem is a fél világot műanyag egyenkajával ellátó gyorsétterem-láncaikra gondolok, hanem például a híres második világháborús csokoládéra:

A világ legrosszabb szendvicsénél a csokival ellentétben nem volt kifejezett cél, hogy ehetetlen legyen, inkább csak bónusz, amivel a törvényhozáson lehetett röhögni egy jót piálás közben. Történt ugyanis, hogy 1896-ban New York állam vezetői megelégelték az állampolgárok állandó részegeskedését és erkölcstelenkedését, és törvényt hoztak annak megrendszabályozására. A John Raines republikánus honatya nevével fémjelzett rendelet egyszerűen betiltotta vasárnaponként a kocsmákban az alkohol árusítását. (A törvény legnagyobb támogatói között egyébként ott volt New York akkori rendőrkapitánya, a későbbi legendás elnök, Theodore Roosevelt is.)

Mivel akkoriban az emberek jellemzően heti hat napot dolgoztak, és csak a vasárnap maradt pihenésre (értsd: egy alapos berúgásra), a törvény csúnyán keresztbe tett New York kocsmáinak. Amikből egyébként akkoriban úgy 8 ezer üzemelt szerte a városban. A törvény egyéb szigorításait még csak-csak elviselték volna, kiköhögték a tízszeresére emelt italmérési engedélyt (800 dollár, ami mai áron és forintban csaknem 7 millió), elviselték az alkoholfogyasztás korhatárának 16-ról 18-ra növelését, és a kocsmák elűzését a templomok és iskolák közeléből. De a vasárnapi alkoholtilalom már több volt a soknál. Nem kellett hozzá sok idő, hogy a német és ír származású New York-iak elkezdjenek lázadozni – és a leleményes kocsmatulajdonosok hamarosan meg is találták a kiskaput a Raines-törvényen.

A törvény ugyanis lehetővé tette, hogy a hotelek felszolgáljanak alkoholt a vendégeiknek vasárnap is, az étkezések mellé. Több se kellett az italméréseknek: kinevezték magukat szállodának. Ehhez annyi kellett, hogy legyen tíz kiadó szobájuk; ezeket általában a pincében rendezték be, vagy a kocsma emeletén levő lakás helységeit nevezték ki szobáknak. Az étel felszolgálását pedig kocsmánként egy darab Raines-szendvics jelképezte, amit minden italrendelés mellé odatett a csapos, majd rögtön vissza is vette. A szendvics eleinte két száraz kenyér között egy cipőtalppá aszalódott sonkaszelet volt, de akadt, ahol gumiszeletet alkalmaztak, sőt, feljegyeztek olyan kocsmát is, ahol a szendvics két szelet kenyér között egy tégla volt. Mivel nem volt kikötve, hogy az étel ehető is legyen, papíron eleget tettek a szabályoknak.

Egy éven belül 1500 Raines-hotel nyílt New Yorkban. Brooklynban, ahol a törvény életbe lépése előtt 13 regisztrált szálloda volt, fél évvel később már 800 működött. És hogy még rosszabb legyen: a minimális méretű és felszereltségű kocsmai vendégszobákat kihasználva óriási lendületbe jött a prostitúció is a városban.

A törvényt két évtizeden át toldozgatták-foldozgatták, de nem sok sikerrel. Megemeltették a vasárnap felszolgált ételek árát, felemelték a szállodák minimális megkövetelt szobaszámát – de csak azt érték el vele, hogy a valódi hotelek életét megkeserítsék, az embereket pedig az illegális szeszfőzdék és kimérések felé tereljék. És ha azt hinnénk, hogy a döntéshozók tanultak az esetből, hát nem: a New York-i eseményekben megerősödött, vallásos gyökerű Anti-Saloon League mozgalom 1920-ra kilobbizta a nagy amerikai szesztilalmat. Ez 13 éven át tartott, és a 20. század legrosszabbul elsült közegészségügyi és bűnmegelőzési kísérleteként vonult be a történelembe, amiben már nem ehetetlen szendvicsek, hanem Al Capone és társai játszották a főszerepet.

(Nyitókép: Keystone-France/Gamma-Keystone via Getty Images)