A szovjetek Enigmája bonyolultabb volt az eredetinél
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Ma Is Tanultam Valamit cikkek
Az utóbbi évtizedekben a brit második világháborús kódfejtő erőfeszítéseket hatalmas érdeklődés övezi. A Blechley Parkban működő kódtörők, közöttük a számítástechnika egyik úttörője, Alan Turing, sikeresen megfejtették a sokáig feltörhetetlennek gondolt német Enigma kódolószerkezetet, és ezzel nagy stratégiai előnyre tettek szert a nácikkal szemben.
Azt az első világháború óta minden nagyhatalom pontosan tudta, hogy a modern hadviselésben, amikor az alakulatok közötti kommunikáció egyre inkább vezeték nélküli csatornákra terelődött át, életbevágó jelentősége van, hogy az üzeneteket csak a címzett legyen képes megfejteni. Ezért, bár az Enigma népszerűségével egyik rendszer sem vetekedhet,
hasonló kódolótechnológiákat működtetett minden hadviselő fél.
Molnár Réka 
Tánya néni, akinek az apja moszkvai, anyja viszont budapesti születésű volt, nehezen birkózott meg a mindennapokkal I. kerületi gangján. A korábban szakácsként dolgozó, most önkéntes bevásárló P. M. minden nap átcsöngetett hozzá, hogy elkérje a bevásárlólistát és elvégezze az aznapi teendőket.
-De Tánya néni, ide mit is tetszett írni? - tette fel egyik nap P. M. a kérdést, amit Tánya néninek gyerekkora óta nem szabadott nemhogy magázó, de még tegező formában sem feltenni.
-Mindig megmondom, minden héten ezt kérem Marcikám, rétesliszt, mi lenne az? - felelte egy sóhaj után Tánya néni, miközben az égre tekintve és kezeit felfelé emelve mintha magát Istent kérte volna számon P. M. tudatlanságáért.
-Hiszen eddig mindig finomlisztet kért.
-És ezt miért kell kiabálva mondani?
-Nem kiabáltam Tánya néni, csak nehéz kiolvasni ezt a listá…
-Látom én, mire megy ki a dolog. A negédeskedés megy, de aztán a bevásárlás már fájna, igaz? Csak ezek a mai fiatalok ne lennének ennyire türelmetlenek. Tudod mit, Marcim? Elintézem én, nem baj. - mondta Tánya néni és becsapta az ajtót.
P. M. szorongatta egy darabig a telefirkált és háromszor átsatírozott, féloldalt olvashatatlanná ázott papírfecnit, majd elindult és bevásárolta Tánya néninek azt, amit minden héten: finomlisztet, fűszereket, valamilyen húst (ne sertést!) és almát. Vett a biztonság kedvéért réteslisztet is, de azt már a saját kontójára.
Kedves olvasó, ez a mininovella az Index első novelláskötetének megjelenése alkalmából született. Az Istennek nehéz a kortárs magyar prózairodalom tizenhét meghatározó szerzőjének 26 novelláját tartalmazza. A kötet itt megvásárolható.
Az igazi orosz enigma
Tánya néni, akinek az apja moszkvai, anyja viszont budapesti születésű volt, nehezen birkózott meg a mindennapokkal I. kerületi gangján. A korábban szakácsként dolgozó, most önkéntes bevásárló P. M. minden nap átcsöngetett hozzá, hogy elkérje a bevásárlólistát és elvégezze az aznapi teendőket.
-De Tánya néni, ide mit is tetszett írni? - tette fel egyik nap P. M. a kérdést, amit Tánya néninek gyerekkora óta nem szabadott nemhogy magázó, de még tegező formában sem feltenni.
-Mindig megmondom, minden héten ezt kérem Marcikám, rétesliszt, mi lenne az? - felelte egy sóhaj után Tánya néni, miközben az égre tekintve és kezeit felfelé emelve mintha magát Istent kérte volna számon P. M. tudatlanságáért.
-Hiszen eddig mindig finomlisztet kért.
-És ezt miért kell kiabálva mondani?
-Nem kiabáltam Tánya néni, csak nehéz kiolvasni ezt a listá…
-Látom én, mire megy ki a dolog. A negédeskedés megy, de aztán a bevásárlás már fájna, igaz? Csak ezek a mai fiatalok ne lennének ennyire türelmetlenek. Tudod mit, Marcim? Elintézem én, nem baj. - mondta Tánya néni és becsapta az ajtót.
P. M. szorongatta egy darabig a telefirkált és háromszor átsatírozott, féloldalt olvashatatlanná ázott papírfecnit, majd elindult és bevásárolta Tánya néninek azt, amit minden héten: finomlisztet, fűszereket, valamilyen húst (ne sertést!) és almát. Vett a biztonság kedvéért réteslisztet is, de azt már a saját kontójára.
Kedves olvasó, ez a mininovella az Index első novelláskötetének megjelenése alkalmából született. Az Istennek nehéz a kortárs magyar prózairodalom tizenhét meghatározó szerzőjének 26 novelláját tartalmazza. A kötet itt megvásárolható.
A szovjetek a második világháború végére készültek el a maguk Fialka (Ibolya) névre keresztelt technológiájával. A tervezéskor figyelembe vették, hogy az Enigma nem volt annyira törhetetlen, mint korábban gondolták. Emellett az új hidegháborús világrend létrejöttével új szempontként jelentkezett a többnyelvűség igénye.
Olyan rendszerre volt szükség, amely nem egy nyelven (oroszul) működik csak, hanem hasonlóan hatékonyan használható a többi csatlós kommunista (vagy éppen kommunistává váló) ország nyelvén, illetve a közöttük folyó kommunikációban is. Itt például egy Magyarországra optimalizált példányt mutatnak be.
A Fialka minden tekintetben meghaladta az Enigmát. Valójában már elődje, a II. világháború alatt rutinszerűen használt Albatrosz is fejlettebb volt a náci változatnál, noha működési elve nagyban hasonlított rá. A Fialka technológia olyannyira bevált a kommunista tömbben, hogy egészen a varsói szerződés megszűnéséig, sőt a kilencvenes évek elején is használatban volt a kelet-európai országok titkosszolgálataiban és hadseregeiben.
A Szovjetunió, illetve Oroszország a hidegháború befejeződése, és a mechanikus rejtjelező technikák elavulása után még sok évig a legteljesebb titoktartással kezelte a Fialka létét. Végül csak 2005-ben oldották fel részlegesen a titkosítóeszközzel kapcsolatos információkat, de
kutató legyen a talpán, aki érdemi információt akar találni róla KGB irattáraiban.
Viszont a New York-i KGB múzeumban ki van állítva egy darab, ez volt az első példány, amit valaha bárhol a világon közszemélre tettek (azóta már például a bécsi Hadtörténeti Múzeumban is van egy). Az eszköz kinézetéből nem nehéz az Enigmára asszociálni, ami nem feltétlenül a véletlen műve. A szovjet rendszer azonban minden tekintetben meg is haladta német elődjét.
A Fialka is elektromechanikai elveket követve titkosította a szöveget, és fogaskerekek sorozatán futtatta át a betűket. Egy testes írógépre hasonlított, amelybe a kezelő begépelte a betűket, amelyek kódkerekek kombinációit megforgatva végül egy másik betűt dobtak ki. De még ez sem a végeredmény volt, mert következett egy kommutátornak nevezett alkatrész, amely még egyszer randomizálta a karaktereket - csak a biztonság kedvéért. A kódolt üzenetet lyukkártyába lyukasztották. A lyukkártyát aztán egy hasonló gépbe dugva, gyorsan dekódolni lehetett azt.
A Fialkát főként a szovjet hadsereg használta. Azoknak a katonáknak, akik megtanulhatták a használatát, vállalniuk kellett, hogy két évig nem utaznak külföldre. A készülék többszörösen erősebben kódolta a szöveget, mint az Enigma, hiszen benne 10 kerék forgott, az német változat három vagy négy kerekével ellentétben. Így ezek összességében
500 kvadrillió kombinációt tudtak előállítani.
Mindez olyan biztonságossá tette a szovjet kódolást, hogy az amerikai NSA (az elektronikus információszerzéssel foglalkozó titkosszolgálat) nem is tudta feltörni a szovjet kódokat, ha nem csúszott emberi hiba a rendszer működésébe (például nem sikerült ellopni a kódkulcsokat vagy nem állt át egy szovjet katona, a hóna alatt egy géppel és egy kódkönyvvel). Ilyen azonban a legritkább esetben történt meg.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
