Légtünemény, földdelejesség, égalj. Mind a nyelvújítás korában alkotott mesterséges szó. Hiányzott ugyanis a magyar szókészlet, amivel tudományokról, köztük légkörről, időjárásról beszélni lehetett. A nyelvújítási mozgalom egyik célja éppen a nem létező magyar tudományos nyelvezet megalkotása volt. Hihetetlen szavak születtek akkoriban, közülük sokat ma is használunk.

Túl vagyunk már az ypszilonháborún (1805–1806), amelyben az „ypszilonista” (kiejtés szerinti, a „bánnya, láttya”-féle) írást szorgalmazó Verseghy Ferenc mérkőzött meg a „jottista” Révai Miklóssal. Ő a szóelemzés szerinti „bánja, látja” írásmódot gondolta a helyes útnak. A vitát Révai nyerte, miután a nyelvújító mozgalom legnagyobb alakja, Kazinczy Ferenc (más írókkal együtt) mellé állt.

Így nincs abban semmi meglepő, hogy a Légtüneménytan bevezetője ekképpen kezdődik:

A’ levegő’ állapotja’ változásait, vagy a’ levegőben mutatkozó tüneményeket közönségesen légtüneményeknek (meteoroknak) ’s az ezekkel foglalkozó tant légtüneménytannak (Meteorologiának) nevezik.

Meteorológia, de nem pont úgy

A meteorológia szót Arisztotelész használta először Meteorologia című négykötetes művében, amely csak részben foglalkozik a meteorológiai jelenségekkel. A görög metéorosz (magasba emelt, magasban lebegő) kifejezésből származik, és nem a légkörbe érkező, felizzó, majd elégő hullócsillagokat értették alatta, hanem mindazokat a jelenségeket, amelyek felettünk, de még a csillagok szférája alatt történik. Arisztotelész ugyanis a hullócsillagok felvillanását a földről származó kibocsátásokkal, valamint a hideg levegőben keletkező felhőket elhagyó meleg elem felizzásával magyarázta.

Mondhatnánk persze, hogy a légtünemény kissé nehézkes szó, de nem a nyelvtörő meteorológiával szemben. A  csokonaisan hangzó légtünemény szebben, kellemesebben hangzik, mégsem eresztett mély gyökeret a magyar nyelvben. A lebtan (meteorológia) próbálkozás ugyanakkor méltán nem futott be nagy karriert.

A földdelejesség szó azonban még élt és virult 150 éve. A delej is a dél és éj szavakból alkotott nyelvújításkori mesterséges szó (erős vonzóerő), bár kissé homályos, miként alakult ki belőlük ilyen jelentéstartalom. Egy biztos, a delejesség a Föld mágnesességére utal.

Nem tudni viszont, honnan vette Berde Áron az égalj szót. Ugyanis létezett már a szintén nyelvújítás korában keletkezett éghajlat elnevezés is, ami jól leképezte az eredeti görög „klíma” (hajlani) kifejezést.

Lebegő ég és a többiek

A levegő szavunkat annak köszönhetjük, hogy Pázmány Péter, az ELTE elődjének (Nagyszombati Egyetem) alapítója 1636-ban egyik prédikációjában a levegő (lebegő) ég kifejezésből egyszerűen elhagyta az ég szót, és a levegő széles körben elterjedt. A magyar nyelvben sokáig az ég szó jelölte a levegőt is. Mivel az ég égést is jelentett, az egyértelműség kedvéért kapott egy levegő (lebegő) jelzőt. Mígnem a jezsuita bíbornok lezserül negligálta az eget.

Itt lépett közbe személyesen Kazinczy Ferenc, aki újított egyet, és egy összevonással hozakodott elő: lebegő égből útjára bocsátotta a lég szót. Költői kifejezésként azóta is velünk van, nem beszélve olyan összetételekről, mint légnyomás, légtér, légzés, légrugó. Ugyanakkor a légtan kifejezés ma már kikopott, a légkörtan határozottan kiszorította.

Szintén felvilágosodáskori újítás a légkör, amelyet a görög gőz (gáz) és gömb szavakból képeztek, ám az atmoszféra szó német megfelelőjének (luftkreise) tükörfordításával.

Nem kellett az éleny és a légeny

Kazinczyék elgondolása szerint a légkör élenyből (oxigén), légenyből (nitrogén), szénsavanyból (szén-dioxidból) álló gázkeverék. A tudós többség nem így látta. Maradtak Antoine Lavoisier oxigénjénél (savcsináló) és az ugyancsak francia eredetű nitrogénnél (lúgsóképző), bár a nitrogén a franciában ma már nem használatos. A magyarok a nitrogént a németektől vették át, akik pedig a franciáktól. A 20. század elején a hazai meteorológusok már a nitrogént használták.

Volt némi szakmai vita a lég melegéről is: hőmérték vagy hőmérséklet? Bugát Pál nyelvújító, a magyar orvosi nyelv egyik megteremtője az utóbbira szavazott a latin tempero (termometrum) mintájára. Ennek eredeti jelentése helyes mértékben kever, illetve mérsékel, enyhít. Felmerült még a mérséklet és a hévmérséklet is. A hőmérséklet lett a befutó, annak ellenére, hogy a légmeleg egyáltalán nem mindig mérsékletes (temperált).

Nem tetszett nyelvújítóinknak az elektromosság sem, és a villám szó tövét felhasználva a villannyal leptek meg minket. 19. század második felére azonban tudományos körökben feledésbe merült. Ellenben a mai napig villanyt kapcsolgatunk fel-le, és nem elektromosságot.

...a légköri villany sebessen nő; ’s midőn elég erőre kapott, villámszikra pattan ki a’ levegőből, melyet villámnak nevezünk. [...] Ha a villám... egészen a földig hat, akkor menykő nevet kap.

Igen, ilyen félelmetes lehet egy zivatar, aminek eredete bizonytalan. Többen a  szerb-horvát zli vetar (rossz szél) szókapcsolatot sejtik mögötte. Korábbi jelentése szélvész volt, és talán a zivatar kifejezőbb, rövidebb hangzása miatt szorította ki a nyelvzsonglőrködő égiháborút.

Fúj a szellem

Levezetésként a barometer helyett kitalálták a légsulymérőt (így, kis u-val). Hamar észrevették, hogy a higany (a híg arany) magassága nem mindenkor egyenlő, azaz folyton változik a légnyomás.

A levegőbeli tünemények közt legingadékonyabb ’s előttünk legféktelenebb és zavartabbnak tetsző a’ szél nevezet alatt ismeretes folyása levegőnknek

– írja Berde Áron a Légtüneménytanban. Az ótörök eredetűnek gondolt szél szó azonban kifolyt (vagy kifújt?) nyelvújítóink kezéből, szájából. Hagyták úgy, ahogy van. Inkább továbbgondolták, és a szellőből az addig használt szellett helyett, vélhetően Kazinczy javaslatára, megalkották a szellem szót.