A Mars régóta nagy hatást gyakorol az emberi képzeletre. Főleg azóta, hogy Giovanni Shiaparelli milánói csillagász 1877-ben a canal szót használta a távcsövében homályosan kivett vonalas alakzatokra. Egy hibás fordítást követően a természetes csatornákból mesterséges lett és innentől nem volt megállás: a Marson idegen civilizáció létezik, Egymás után születtek a marslakós történetek. 

És itt most nem az atombomba fejlesztésén munkálkodó magyar tudósokra (Neumann János, Teller Ede, Szilárd Leó, Wigner Jenő) gondolok, akikről Los Alamosban elterjedt, hogy nem a Földről származnak.

Hanem például H. G. Wells: Világok harca című 1898-as science-fiction regényére. És annak példátlan karrierjére. Benne egy filozófus hajlamú névtelen főhős egyes szám első személyben meséli el, miként menekül a földönkívüliek elől, miközben azok lerombolják Dél-Angliát. A fiatal író-rendező, Orson Welles rádióhírekre fűzte fel a marsiak invázióját, amit 1938. október 30-án, Halloween előestéjén az amerikai CBS rádió műsorra tűzött. A következmény közismert: pánik tört ki New Yorkban. Igaz, távolról sem akkora, mint ahogy tudtuk. 

Akcióba léptek a marslakók 1949-ben Ecuadorban is ahol egy helyi rádió leadta Orson Welles rádiójátékát, spanyolul. Előtte még, biztos, ami biztos, az El Comercio nevű helyi lap kissé formába hozta a közhangulatot, és a környéken észlelt gyanús, idegen repülő tárgyakról írt. Az eredmény újra pánik, majd amikor kiderült az átverés, lincshangulat. A tömeg felgyújtotta a rádió és az újság szerkesztőségét és hét ember meghalt.

Amikor 1976-ban leszállt az első Mars-szonda, a Viking-1 a felszínre, véget érhetett volna a egész marslakó sztori. Azonnal kiderült, nincsenek mesterséges Mars-csatornák (egykoron vízmosások lehettek), a felszínt kráterek szabdalják, és sehol egy épület, vagy E.T.. Csak hideg, és por és homok. Na és különös geológiai képződmények.

Nincsenek csatornák? Sebaj!

A Viking-1 vadul fényképezni kezdett, és mit ad isten, az egyik képen sokak emberi arcot véltek felfedezni. A NASA szerint fény és árnyék játék az csak. Nem, nem, az egy emberi lény szobra, a közelben pedig jól kivehetők egy város romjai, templommal, erőddel, esetleg piramissal, riposztoltak a hívők.

Így ment ez 1998-ig, amikor Mars Global Surveyor más szögből és más napszakban újra le nem fényképezte az arc-formát, ami nem volt más, mint egy szélfutta, hidegrágta homokdűne. Azóta sok száz nyilvánosan elérhető kép látható.

• Jó, de mi az a mosolygós arc? (Szmájlit formázó kráter).
• Ott egy emberi combcsont a homokban! (Fura szögből lefotózott kavics, különben is, mit keresne egy emberi combcsont a Marson? Legfeljebb mikroszkopikus élet lehet a bolygón, nekik viszont nincs combcsontjuk).
• Fölöttébb gyanús az a lebegő kanál a sziklák felett! (Nem lebeg, vékony kőnyéllel kapcsolódik a nagyobb sziklához. A gravitáció csak 38 százaléka a földinek. Előfordul az ilyesmi)

....valószínűleg soha nem ér véget ez a játék, amíg ember él a Földön. A kérlelhetetlen mintázat-keresés ugyanis az elemi, mélyen bennünk lévő a pareidolia-jelensége (a görög para, rendellenes, és eidolon, kép szavakból). Egyfajta illúzió, amikor bizonytalan és véletlenszerű képeket konkrétnak és tisztán kivehetőnek érzünk. Jó példája ennek, mennyire Imádtunk gyerekkorunkban állatokat felfedezni a felhőkben. Nem kellett sokáig bámulnunk, hamar találtunk sokat.

Carl Sagan amerikai sztárcsillagász, a Naprendszer űrszondás programjának atyja, evolúciós túlélési technikának tartotta a pareidoliát. Mi emberi lények születésüktől fogva arcfelismerésre vagyunk hangolva. Már kevés információból, messziről, rossz látási viszonyok mellett is képesek vagyunk felismerni arcokat. Nem meglepő tehát, hogy állandóan véletlenszerű képeket értelmezünk, vagy fény és árnyékmintákba látunk arcokat.

Fogjunk hát egy teleszkópot, vagy nézegessünk nagy felbontású marsi képeket, és gondoljunk arra, hogy a Rorschach-teszt is egyfajta pareidolia. Szépen megmutatja belső gondolatainkat, érzéseinket az, hogy mit projektálunk egy tintapacába.

(Borítókép: A Mars. Fotó: Jamie Cooper / Getty Images Hungary)