Folyamatosan halljuk, hogy nem szabad átlépni a 2 Celsius fokos globális átlaghőmérséklet-emelkedést, mert visszafordíthatatlan folyamatok indulnak el a Föld éghajlatában. De jobb, ha 1,5 fok fölé sem megyünk. 

Önmagában ezek az értékek nem tűnnek soknak. Tizedfokokról szól a beszéd, és tudjuk, hogy az éghajlat természetes belső változékonysága is képes ekkora kilengésekre, ember sem kell mindehhez.

Ilyen volt a 900-1300 körüli középkori meleg periódus, amikor körülbelül a mai átlaghőmérséklethez közeli „meleg” volt. Vagy a 1350-1850 közötti kis jégkorszak, amikor pár tized fokkal hűvösebb volt.

Nem véletlen, éppen a középkori meleg periódus és a kis jégkorszak körül folyt az klímavita talán leghíresebb összecsapása: a hokiütő-vita. Felmelegedés-hívők és tagadók ütköztek meg az ezeréves hőmérsékleti grafikonért. Előbbiek az ember okozta globális felmelegedés nevében, utóbbiak a természetes éghajlati változékonyság színeiben.

Az elmúlt idők éghajlatának pontos ismerete alapvető jelentőségű. Ha ugyanis már korábban (az emberi tevékenység megjelenése előtt) is volt mostanihoz fogható mértékű és sebességű felmelegedés, (természetes változékonyságból fakadó) mostanihoz fogható felmelegedés, az elég ütős érv az embert okoló globális felmelegedés teóriával szemben. Ellenkező esetben újabb meggyőző érvvel erősödik a mostani melegedést emberi hatásokra visszavezető vélemény.

Kisimult a hokiütő

Michael E. Mann amerikai kutató (és az IPCC jelentések egyik vezető tudósa) és társai 1998-ban, faévgyűrű, és más, hőmérsékletre utaló közvetett (ún. proxi) adatok elemzéséből rekonstruálták a maguk hőmérsékleti adatsorát az elmúlt ezer évre. A Középkori Meleg Periódus és a Kis Jégkorszak eltűnt náluk, a grafikon ezekre a századokra teljesen szinte kisimult. A hőmérsékletet az idő függvényében ábrázoló grafikon olyan formát öltött, mint egy hokiütő, amelynek nyele az ingadozások nélküli első 900 év, a feje pedig a vége (a 20. századtól kezdődően) meredeken felfelé törő utóbbi időszakával.

A grafikon bekerült a harmadik klíma jelentésbe (IPCC, 2001)

A média felkapta a szemléletes eredményt. Az „ezer éve nem volt olyan meleg, mint ma” fordulat viharos sebességgel söpört végig a globális médián és mélyen gyökeret vert a köztudatban. Addig az érdekelt kutatókon kívül csak tudományos rovatokat böngészgető, műkedvelők elszórt csoportjai tudtak bármit is mondani a globális felmelegedésről.

Óriási vita kerekedett ugyanis a hokiütő-grafikonból. Ízekre szedték, ellencikkek tucatjai jelentek meg, amelyek újabb heves vitákat váltottak ki. Legfontosabb kritikák Mannék finoman szólva „szelektív adatfelhasználását” (egyes történelmi adatokat hangsúlyosabbak kezeltek, mint másokat) és az általuk használt „újfajta” statisztikai módszert érintették. Edward Wegman statisztikaprofesszor szerint módszerükkel

Mann és szerző társai javították az eredeti tanulmányt, kicsit begörbült a nyél, de annak következtetéseit továbbra is fenntartották: (az elmúlt ezer évben csak a 20. század elejétől változik jelentősen a hőmérséklet).

Sokan egyetértettek ugyan Mannékkal abban, hogy az utóbbi bő évszázad tendenciái sokkal gyorsabbak és tartósabbak a megelőző századok változásainál, de ma már nem az ő hokiütő-grafikonja számít tudományosan elfogadottnak. A legújabb klíma jelentésben több helyen is jól észrevehetően elgörbül a hokiütő nyele, és egyértelműen megkülönböztetnek Középkori Meleg Periódust és Kis Jégkorszakot. Pedig, Mannék szerint túlzó az elnevezés, és a „Medieval Climate Anomaly”, azaz „középkori éghajlati anomália” bőven elég lenne.

Az aktuális tudást időről időre összegyújtó és megjelentető IPCC legutolsó jelentése szó szerint azt mondja: múltbeli források hőmérsékleti rekonstrukciói azt mutatják, hogy 900-1300 között, az északi-félteke egyes régióiban olyan meleg volt, mint a 20. század végén. Hangsúlyozzák ugyanakkor: a most tapasztalt felmelegedés nincs szinkronban sem területileg, sem szezonálisan a középkorival.

Hivatalos álláspont szerint az északi félgömb középkori meleg periódusának (900-1300) és a kis jégkorszaknak (1350-1850) váltakozását nem csak külső csillagászati és vulkanikus erők okozták, hanem szerepet játszott az éghajlat természetes belső változékonysága is. Ám ezen hatások számszerűsítésében, becslésében igen kicsi a tudományos egyetértés.

Ott vagyunk tehát, ahonnan elindultunk. Úgy tűnik, múltbéli tizedfokos különbségeket nem fogunk soha pontosabban kimutatni. Nem érdemes ezért jégre menni.