Már az a tény, hogy a világ legbefolyásosabb vezetői különös előszeretettel sürgölődnek és nyilatkoznak a globális felmelegedés körül, nem mindennapi.

Az éghajlatkutatás harminc évvel ezelőtt még csak kevesek érdeklődését keltette fel, és ennél is kevesebben foglalkoztak vele elmélyülten. A megszállott tudósok ínyenc területének számított, amelyről leginkább csak azt lehetett tudni: az átláthatatlanul összetett éghajlati rendszer megértése még sokáig lehetetlen lesz. Lelkes meteorológusok, geológusok, óceánkutatók és programozók közösen próbáltak bármi értékelhető eredményt kinyerni a kezdetleges számítógépekből, hiányos adatokból, a félig megértett, bonyolult folyamatokból. Az éghajlatváltozás fehér foltjaihoz képest a mindennapi időjárás-előrejelzések pontatlansága maga volt a tudományos bizonyosság.

Felbukkan a Vaslady

Az 1973-as olajválság erőteljes kijózanító pofont adott a fejlett nyugati országoknak. Egy szempillantás alatt szertefoszlott a korlátlanul rendelkezésre álló, olcsó energia hajtotta, pazarló, de szárnyaló gazdaság illúziója. Az energiabiztonság stratégiai kérdéssé vált.

Margaret Thatcher brit miniszterelnökkel (1979–1990) kezdődött a téma nagypolitikába emelése, aki nemcsak a közel-keleti olajtól való függőségtől, de a korszerűtlen, gazdaságtalan, a költségvetést súlyosan megterhelő, veszteséges szénbányászattól is meg akart szabadulni. Akkoriban Anglia gazdasága még dominánsan szénalapú volt. A bányabezárásokkal elkezdődött a nagy angliai bányászsztrájkok időszaka.

Jégkorszakot vártak 

Tíz évvel korábban, 1975-ben történt, hogy több mint 30 év után újra emelkedni kezdett a Föld átlaghőmérséklete. Felbukkant a globális felmelegedés mint kifejezés és elmélet, amely meglehetősen őrült elképzelésnek számított akkoriban. Az aktuális pánikelmélet ugyanis épp ellenkezőleg, egy közelgő jégkorszakról szólt.

Ezért is az emberiség volt a felelős, csak itt a levegőbe eresztett, ipari eredetű kén-dioxid és aeroszol voltak a bűnösök. Ezek a kicsi lebegő részecskék visszaverik a napsugarak egy részét, ezáltal kevesebb napenergia éri el a földfelszínt. Azaz hűl a Föld.

Megszületett a globális felmelegedés kifejezése

A globális felmelegedés kifejezést Wallace Broecker, a Columbia Egyetem geokémikusa dobta be a köztudatba 1975-ben, egy a Science folyóiratban megjelent cikkében (Climatic Change: Are We on the Brink of a Pronounced Global Warming?). Addig az „inadvertent climate modification” (nem szándékos éghajlat-módosítás) fogalmat használták az emberi behatásra. Bár sejtették, hogy az ember képes az éghajlat megváltoztatására, annak irányát (lehűlés vagy melegedés) akkor még nem ismerték pontosan. 

Thatcher asszony közbelép

Nagy szerepe volt Thatchernek, hogy az emberi eredetű szén-dioxid és a globális felmelegedés bekerüljön a köztudatba. A téma viszont hamar antikapitalista, antiglobalista mázt kapott, ami szöges ellentétben állt az ő politikájával.

Célja viszont teljesült: megtörte a kormánybuktatásra is képes erős szakszervezeteket, és a szénre alapuló brit ipar más irányba mozdult. Pálfordulását az is motiválta, hogy az első éghajlati jelentés (IPCC, 1990) még egyáltalán nem jelzett igazolhatóan jelentős emberi behatást. És a legtöbben nem vették túl komolyan.

Mert nem is volt az

Ahogyan Czelnai Rudolf, a Meteorológiai Világszervezet (WMO) akkori igazgatója írja: „A baj az volt, hogy az első IPCC-jelentést kapkodva hozták össze, ami hozzájárult ahhoz, hogy az IPCC munkáját sok kritika érte. De az is igaz, hogy sokan magát az alapötletet is vitatták, azt mondták, hogy az IPCC egy olyan hibrid szülemény, amilyennek nem volna szabad léteznie, mert a politika és tudomány, az tűz és víz.” Mindenesetre az IPCC-re akkora politikai nyomás nehezedett, hogy mindenáron választ kellett adni a (sokak szerint rosszul feltett) kérdésre: mennyire ludas az emberiség a globális felmelegedésben?

Bízott benne, de csalódott

Margaret Thatcher is csalódottságának adott hangot. Mint Oxfordban végzett vegyész magabiztosan mozgott tudóskörökben. Személyesen jelent meg, és jelentős beszédet mondott a második éghajlati világkonferencián 1990-ben, ahol az IPCC első klímajelentését értékelték.

Többek között Anglia gazdasága még dominánsan szénalapú volt. A bányabezárásokkal elkezdődött a nagy angliai bányászsztrájkok időszaka. Az 1984–85-ös nagy angliai bányászsztrájk a világtörténelem leghosszabb és legnagyobb szabású munkabeszüntetése volt. Erős szakszervezetek, véget nem érő felfordulás, a punk aranykora.

Itt hangsúlyozta, hogy természetes úton 800 milliárd tonna szén-dioxid kerül a légkörbe évente, az IPCC-jelentés szerint viszont csak 26 milliárd tonnáért felelős az ember. „Relatív értelemben ez nem tűnik jelentősnek.” Mielőbb tisztázni kell a rejtélyt: hogyan és milyen mértékben nyelik el a szén-dioxidot az óceánok, a növények vagy a talaj. Az éghajlatváltozás mértékében nagy a bizonytalanság, és az IPCC-jelentés ezt őszintén be is vallja. Az is lehet, hogy gyorsabb, az is lehet, hogy lassabb lesz a felmelegedés üteme, mint amit a számítógépes modellek előre jeleznek. Fókuszáltabb kutatásokat sürgetett, mondván, sok tudós dolgozik párhuzamosan ugyanazon a kérdésen, míg égető kérdések vannak elhanyagolva.

A teljes beszédet olvasva figyelemre méltó határozottsággal és éleslátással adott útmutatást az éghajlattudósoknak. A következő, 1995-ös éghajlati jelentés már összeszedettebb volt, és alapvetően hozzájárult ahhoz, hogy ha nehezen is, de 1997-ben megszülethetett a szén-dioxid-kibocsátás csökkentéséről szóló, történelmi jelentőségű kiotói jegyzőkönyv.

Mindenki döntse el, mennyire kell félnünk a klímaváltozástól, vagy mennyire kellene inkább foglalkoznunk például a szegénységgel. Miközben tudjuk, a Föld el tudna tartani minden embert. 

 (Borítókép: Index)