Beethoven különös zenéje máig foglalkoztatja a zenészeket, zenekutatókat, de még az orvosokat is. Próbálják megfejteni, honnan fakadhatnak a különös struktúrák, szokatlan zenei motívumok, fordulatok. Lehetséges magyarázatokat sokan a betegségeiből próbálnak levezetni.

A zeneszerző már gyerekkorától kezdve sok problémával küszködött. Az egyik közülük a szívritmuszavara volt. Orvosprofesszorok állítják, hogy műveiből kihallható a légszomjat idéző dallam, éles váltásaiban pedig a beteg szív jellegzetes ritmusa bujkál.

BúAmikor a szívverés kiesik a ritmusából, azt előre jelezhető minták szerint teszi. Hasonló mintázatokat hallanak Beethoven zenéjében is. Az 1825-ben komponált 13., B-dúr vonósnégyes (opus 130) Cavatina-tételét a komponista „beklemmt” (szorongatva, szívszorítón) utasítással látta el, amit a mellkasi nyomással járó szívritmuszavar jelének tekintenek. Amikor pedig a hangnem hirtelen Cisz-dúrra vált,

A hallással együtt eltünedeztek a magas hangok

Legismertebb persze a siketsége, ami a húszas éveiben kezdődött, és fenyegette virtuóz előadói karrierjét is. Rezgőrúddal kísérletezett, amit a zongora húrjai alatt fekvő rezonálószekrényhez erősített. Állát a rúdhoz nyomta, így próbálta intenzívebben érzékelni a hangszer rezgéseit. Egy idő után feladta, és a zeneszerzés felé fordult.

Zenekutatók szerint műveiből jól kihallható, ahogyan az állapota egyre rosszabbodott. Kezdetben a magas hangokat nem hallotta, ezzel egy időben ezek a kompozícióiból is feltűnően eltűntek. Amikor 1819 körül már semmit nem hallott, és már csak a belső hallására támaszkodhatott, a magas hangok visszatértek.

Az ohiói Kent Állami Egyetem zenekutatója határozottan állítja, hogy Beethoven még a IX. szimfónia bemutatóján is érzékelt hangokat, még ha nem is sokat. Sőt élete utolsó bemutatóján, a Op. 130-as B-dúr vonósnégyes 1826-os premierjén is hallott még a bal fülére.

Füzettel beszélgetett

Ahogy romlott a hallása, először fültölcsért használt, majd áttért a beszélgetőfüzetekre. Ezeket mindig magánál hordta, barátai és ismerősei pedig belejegyzeteltek, a mester pedig szóban válaszolt. Nem kevesebb mint 139 ilyen noteszről tudunk.

Nem sokat osztott, hogy nem szorzott

A zene és a matematika szerves, elválaszthatatlan kapcsolata közismert. Éppen ezért lehet meglepő, hogy Beethoven hadilábon állt az osztással és a szorzással. Kemény apja ragaszkodott hozzá, hogy az elemi iskolán kívüli idő nagy részét a zenének szentelje. Így hiányos maradt a tudása. Mondjuk, az akkori bonni szokásoknak (Bonnban élt) megfelelően csak néhány gyerek ment tovább gimnáziumba.

Nemcsak a számtannal, de Napóleonnal is hadilábon állt

Beethoven forrongó, lelkesült időkben élt, Napóleon kortársa volt. Bonaparte 1769-ben született, Beethoven 1770-ben. Maga is csodálta a felvilágosult hadvezért.

Na nem valószínű, hogy azért, mert Beethoven is 162 centiméter magas lehetett, nagyjából annyi, mint Napóleon, hanem mert úgy gondolta, demokráciát és megújulást hoz Európának. Harmadik szimfóniáját egyenesen a forradalmi Franciaország fiatal hősének ajánlotta, és a Bonaparte címet adta neki.

Ám amikor 1804 májusában Napóleon császárrá koronázta magát, Beethoven dühében olyan erővel húzta át a nevét a kottán, hogy a papír átszakadt. Tettét azzal indokolta, hogy az addig idealizált első konzult is csak a hatalomvágy hajtja, és semmiben sem különbözik bármelyik másik elnyomó diktátortól.

A harmadik szimfónia így lett hősszimfónia, Sinfonia Eroica, a hősi halált halt Lobkowitz hercegnek, Louis Ferdinand porosz herceg barátjának címezve.

Zenekutatók egyelőre még nem fejtették meg, hogy ez a súlyos csalódás hogyan hatott a géniuszra, és hogy ez hol érhető tetten a műveiben.

(Borítókép: Napoleon és Beethoven. Fotó: The Print Collector / Heritage Images / Universal History Archive / Getty Images)