Amikor a gyerekek először találkoznak labdával és eldobják-rúgják, boldogan szaladnak utána, mert olyan, mintha élne a kiszámíthatatlanul pattogó golyó. Persze a gyerekvilágban minden mágikus és csodálatos, a labdajátékok varázsa pedig az emberiség tekintélyes részét élete végéig fogva tartja.

Hasonló lehetett a síugrás a fiatal Michael „Eddie” Edwards számára, akinek gyerekkori álma volt, hogy részt vesz az olimpián. Ügyessége finoman szólva sem volt kellően meggyőző, sem a labdákkal, sem mással. De nem adta fel, és amikor megpillantotta egy sáncugró verseny plakátját, azonnal megváltozott az élete.

Megragadta és nem eresztette a bűvös kép: a közönség őrjöngésétől övezve, sílécekkel repülni a havas táj felett. Kitartó küzdelmek árán, de álma valóra vált, indulhatott az 1988-as a kanadai Calgaryban rendezett téli olimpián. Mondjuk úgy: felemás sikerrel. Ahogy azt a történelem második sáncugró brit olimpikonjáról készült életrajzi film (Eddie, a sas, 2015) plasztikusan be is mutatja. 

Fészerekről ugráltak először

Valószínűleg hasonló késztetést érezhetett Olaf Rye hadnagy, amikor fészere tetejéről 9,5 méter repült 1808-ban a norvégiai Telemark megyében. A környéken hamar elterjedt a furán síelő katonatiszt híre, és hamarosan kisebb tömegeket hökkentett meg különös hóbortjával. 

Lavinaként terjedt a mókás téli pajta-ugratás szokása, 1860-ban a norvég Sondre Nordheim már 30,5 métert repült, amit harminc évig senkinek sem sikerült túlszárnyalnia. A síugrók kezdtek elszakadni földhözragadt sporttársaiktól, az 1880-as években elhagyták a síbotot is, amikkel felgyorsították magukat ugrás előtt és megtartották magukat érkezéskor. 1883-ban Torju Torjussen megalkotta a most is elvárt Telemark érkezést. Földet éréskor a síelő egyik lábának a másik előtt kell lennie, és a másik térdét be kell hajlítania. Úgy is mondhatnánk, hogy támadóállásban kell talajt fogniuk.

Kezdetben inkább cirkuszi látványosságnak számított a sport. Norvég emigránsok a híres amerikai Barum & Bailey cirkuszban is felléptek vele. A cél azonban már a kezdetektől ugyanaz volt: minél messzebb ugrani. Egyre magasabb sáncokat építettek, és többször módosították az ugrás technikáját is.  

Majd röpdöstek, később hasították a levegőt

A síugrás már az első téli olimpián a francia Chamonix-Mont-Blanc városban is jelen volt 1924-ben. Veszélyességét tekintve úgy is mondhatnánk, hogy ez az egyik legrégebbi hivatalosan is elfogadott extrém sport.

A norvégiai kongsbergből származó Birger Ruud hajlított csípővel és előre mozgatott karokkal, madárszerű mozdulatokkal ugrott a versenyen, megteremtve ezzel a Kongsberg-stílust. 

Később ezt továbbfejlesztették: nem vesződtek a röpdöséssel, inkább előrenyújtották a karokat a lécek mentén, párhuzamosan. A világrekord 45–50 méterről azonnal 100 méter fölé ugrott.

Aztán decensen vigyázzba rakták karjaikat

Az 1950-es években a svájci Andreas Daescher már a teste mellett tartotta karjait, és ez maradt a standard technika egészen 1985-ig, a máig uralkodó V-stílusig. A svéd Jan Boklöv síugró arra jött rá, hogy ha repülés közben nem párhuzamosan tartja a léceket, hanem V alakban szétterpeszti lábát, a két lába közé előretolja a felsőtestét, a jobb aerodinamika miatt jóval messzebbre tud repülni. Valóban, ezzel a stílussal 10 százalékkal messzebb szállt, mint a párhuzamos léctartással. 

A bírók először rossz szemmel nézték az újítást és rendesen lehúzták a svéd stíluspontjait. 

Hogy kicsodák, mit húztak le?

Azt gondolnánk, kevés ennyire szög egyszerűségű sport létezik: aki messzebbre ugrik ugyanarról a sáncról, az nyer.

Öt bíró értékeli az ugró testtartását, léctartását, talajra érkezését. Összesen annyi pontot adhatnak (60), mint amennyi pontot az ugrás hosszáért járhat, ha eléri a K-vonalat.

A normál-, és nagysáncoknál a Kalkulációs-vonal 90 és 120 méterre van a sánc aljától. Hatvan pontot kap, aki a vonalra érkezik. Ahány méterrel távolabb/közelebb érnek földet, az további (a sánc méretétől függően) 1,2-2 plusz pontot, vagy pontlevonást jelent.

Kissé erőltetettnek tűnik az ugrás esztétizálása, olyan mintha a kalapácsvetésnél az elhajítás és az üvöltés báját, a súlyemelők kecsességét, vagy a sprinterek térdemelésének elvárt szögét pontoznák. 

Nem szerették az elhajlókat a bírók 

A V-stílusban ugró svéd a fejcsóváló bírók lepontozásai ellenére megnyerte az 1988/1989-es szezon világkupa-sorozatát, annyival messzebbre szállt. Egyre többen követték őt, mégis nyolc évnek kellett eltelnie (az 1992/1993-as szezonig), hogy ne vonjanak le stíluspontokat a V alak miatt. Ma már minden ugró ezzel a technikával repül. (Az alábbi videón, az átmeneti évekből, még láthatjuk mindkét stílust.)

Van még egy furcsasága ennek a sportnak: a bírók mindent megtesznek, hogy ne ugorjanak túl messzire a versenyzők. Ha valaki világcsúcsot állít fel egy versenyen, akkor a sánc indulópontját (beülőjét) lejjebb vihetik például. Csökkentve az ugrás várható hosszát. Mindezt a győzelmet hajszoló sportolók túlválalása ellen, a balsetek elkerülése miatt teszik. Való igaz, annak elenére, hogy meglehetősen veszélyes sport a sáncugrás, mégis ritkák a súlyos balesetek és a halálesetek. 

Nem szállt el Eddie

Eddie, a sas, normálsáncon és nagysáncon is indult, mindkét számban utolsóként végzett Calgaryban. Normálsáncon két 55 m-es ugrásával 69,2 pontot ért el. Ami igencsak figyelemre méltó annak fényében, hogy még az utolsó előttiként végzett spanyol Bernat Sole Pujol is 140,4 pontot szerzett. Esetlensége és sikertelensége miatt azonban sokan megkedvelték. Ahogy a szintén Calgaryban nagy népszerűséget kivívó jamaicai bobcsapat is (róluk szintén film készült, Jég veled címmel, 1993-ban). 

Eddie gyakran volt viccek tárgya, mások szerint ő testesíti meg az olimpia eredeti szellemét, hogy lelkes sportolóként, az esélyekkel mit sem törődve, saját magához mérten próbálja hozni a legjobb formáját. Szereplése után az olimpiai szövetség jócskán megszigorította a kvalifikációs szabályokat. Nem valószínű, hogy a közeljövőben szerencsénk lesz Eddie-hez, vagy a jamaicaiakhoz hasonló lelkes amatőrökhöz olimpiákon.

Ami nem meglepő: elég csak lepillantani az óriássánc tetejéről, és végignézni például a szlovén Jurij Tepes szemszögéből egy világrekorder sírepülést (a szlovéniai Planica óriássáncáról 223,5 méter, 2013-ból). Nem biztos, hogy lángszívű amatöröknek 100 km/órás repüléssel kellene próbálkozniuk.

Talán a bírók szigora lankadhatott, mert az osztrák  Stefan Kraft 2017-ben úgy elszállt 253,5 méterre, hogy ezt máig nem ugrotta meg senki más.