A fél világ még tapsolni sem tud
További Ma Is Tanultam Valamit cikkek
- Nehezen megy a magyaroknak a takarékoskodás, pedig a kezdéshez már kevés is elég
- Nem Alfred Nobel féltékenysége miatt nincs matematikai Nobel-díj
- Még be sem mutatták, máris hiteltelennek tartják a Gladiátor 2-t
- Használja a józan paraszti eszét!
- Súlyosan mérgezőek voltak a kozmetikumok, de ma is a bőrünkre megy a vásár?
Van abban valami lélekemelő, amikor egy koncerten együtt tapsol a közönség a zene ritmusára. A műélvezet, a közösségi élmény és az előadók, illetve a dalok iránti rajongás spontán megnyilvánulása ez. A gondok ott kezdődnek, amikor a tengerentúli előadók turnézni kezdenek a nagyvilágban, és – komoly döbbenetükre – rossz ütemben érkezik a taps. A kettő-négy helyett: egyre és háromra.
Magunk is kitapasztalhatjuk a kétféle hangsúlyozás különbségét. Ismételgessük kitartóan, hogy egy-két-há-négy, és előbb az egy és há szócskákra dobbantsunk a lábunkkal (vagy tapsoljunk, teljesen mindegy), majd a két és a négy szavakra!
- Az első változat a kontinentális Európa klasszikus zenéjének és harci indulóinak merev, marcona húzása,
- míg a második a blues-, a jazz- és a rockzene sármos lüktetése.
Leállás, terelgetés, átfordulás
A Taj Mahal művésznéven ismert multiinstrumentalista bluesveterán egyik koncertfelvétele segíthet talán a legtöbbet a kétféle tapsolási iskola megértésében: a művész a németországi Brémában gyújt rá egy nótára, a közönség lelkesen becsatlakozik, mire hősünk önérzetesen leállítja a dalt, hogy vehemensen kitanítsa európai rajongóit a kettő-négyről:
De ne legyünk ennyire igazságtalanok, az Egyesült Államok középosztálybeli (ne kerteljünk: fehér) közönsége sem érezte mindig természetesnek a modern popzene ellenállhatatlanul könnyed dikcióját.
Ékes példája ennek Bobby Darin egyik tévés szereplése a rock and roll műfaj elterjedésének hajnalán. A hallgatóság itt is egy-háromban érzi a ritmust, az amerikai énekes saját ellentapsával próbál segíteni nekik, ám a közönség lelkesen tapsol tovább a rossz helyen.
Darin végül feladja,
nincs kedve tovább az árral szemben úszni, meg eleve is jön a csípőrázós rész, nincs is már idő zeneelméleti leckéket adni.
A rögzített hang történelmében minden bizonnyal legszellemesebb megoldást a jazzista Harry Connick Jr. választotta ugyanerre a problémára. Az alaphelyzet a szokásos, a rajongók nem találják a kettő-négyet, ami igencsak zavarja az előadót. Ám terelgetés vagy nevelgetés helyett inkább ő maga megy a közönség után:
átúsztatja saját zenéjét a jó helyre, 0:40 körül beiktat egy extra hangértéket, miközben a francia közönség tapsa változatlan marad, viszont így már stilárisan végre a jó helyre kerül.
Egészen zseniális húzás, bár az is igaz, hogy komplett zenekarral igen nehéz lett volna abszolválni.
Csak azért is!
S végül ott van Elton John esete, aki a Bennie and the Jets című klasszikusának már a stúdióverziójára is rákeverte a közönség tapsát.
De amilyen rosszcsont ő: az egy-háromra.
Sőt, az egész zenekar ezt a műfajidegen hangsúlyozást nyomatékosítja a dal leghíresebb részleteiben. Ami végül pont ettől működik, éppen ettől annyira egyedi. Iparági legendák szerint a sztár ezzel a zeneszerzői fogással kívánt fityiszt mutatni a végletesen amerikanizákódó könnyűzenének, egyben hangsúlyozni önnön büszke brit mivoltát.
Feltétlenül jár neki a taps, körülbelül mindegy is, hogy milyen felosztásban.