Majdnem mindenkinek szuverén fülférge van

További Ma Is Tanultam Valamit cikkek

A minap, vetkőzés közbe

Na nézd csak, egy dal jut eszembe

Dúdolom, s el vagyok veszve

Dúdolom, s el vagyok veszve

Átkozott dúdoló dallam

Vetkőzök én rá a hallban

Lehúzom gyorsan az inget

Dúdolok, a semminek intek

Az inget, majd a nadrágot

Már mindent dalra csinálok

Átkozott dúdoló dallam

Elkaptál, nincsen nyugalmam

(Cseh Tamás: Meztelen ember)

Ha nem tud kiverni a fejéből egy kéretlen dallamot, zenerészletet, refrént, akkor bizony önnek fülférge van. És a tudomány mai állása szerint nincs biztos módszer, hogy eltávolítsa magából az élősködőt.

A németek Ohrwurmnak, az angolok earwormnek hívják a jelenséget; mi egy sokkal szebb, nagyvonalúbb nevet adtunk neki:

dallamtapadás.

Azért utalunk mi is a féregre, amikor fülbemászó melódiák váratlan felbukkanásáról beszélünk. A közönséges fülbemászó (Forficula auricularia) azonban rovar, és tévedtünk óvodáskorunkban, amikor azzal riogattuk egymást, hogy beköltözik a hallójáratokba, és átfúrja a dobhártyát.

A dallamok viszont beköltöznek, ráadásul elég gyakran, és ha úgy gondolják, jó ideig zengedeznek, pedig senki nem kérte fel őket erre a produkcióra.

Egy rendesen megélt zenei fesztivál után persze

nem kell csodálkozni, ha üvöltenek a zenék a fejünkben.

De az mindenképpen meglepő, hogy váratlanul mindenféle dalok csendülnek fel a testünkben.

Hogy miért történik mindez, egyelőre nem teljesen világos. Kutatni is csak a 1950-es években kezdték. Mark Twain amerikai író már 1876-ban írt egy rémtörténetet (Irodalmi rémálom), amelyben a főhős csak úgy szabadulhat meg a fejében csilingelő hangtól, ha átadja azt egy másik személynek.

Az egyik első nagyszabású adatgyűjtést Vicky Williamson, a londoni Goldsmith Főiskola zenepszichológusa és emlékezetkutatója végezte. Arra volt kíváncsi, hogy vannak-e olyan dalok, amelyek sokak agyában megtapadnak. Ötezer embert kérdezett meg, és furcsa eredményre jutott:

majdnem mindenkinek szuverén fülférge van.

Csak néhány dal akadt be több embernél is. Ezek is az éppen futó slágerek, sorozat- és filmzenék részletei voltak. A népszerűségen kívül azonban nem talált különösebb összefüggést, mintázatot.

Azt is tudjuk már, hogy jellemzően a 15–30 másodperc hosszú, szöveges dallamok dominálnak, az instrumentális zene jóval ritkább. Az egyszerű, ismétlődő hangsorok ragadósabbak, viszont kell valamilyen eredetiség is bele, például egy szokatlan ritmus- vagy hangváltás.

A zenerajongás, a stressz és a fáradtság segíti a tapadást. De a neurózis és a különféle rögeszmés-kényszeres hajlamok is.

A zenészeknél pedig a fülféreg foglalkozási ártalom.

Kocsis Zoltán mondta például, hogy az ő fejében folyamatosan, megállás nélkül megy a zene.

Kutatások szerint szinte minden embernek (97–99 százalékunk) akadt már be dallam. Nőknél és férfiaknál nagyjából ugyanolyan rendszerességgel. A nőknél hosszabb ideig makacskodnak a dalok, és kicsivel jobban is zavarják őket.

Hogy mit akarnak tőlünk a belénk fészkelt hangok, csak találgatni tudunk. Antropológusok úgy okoskodnak, hogy míg az írás csak ötezer éve alakult ki, már sok tízezer éve beszélünk. Az életbe vágóan fontos információkat (érdemes-e gyapjasmammut-vadászattal vesződni, vagy egyszerűbb gyűjtögetni, na de kérdés, mi ehető, mi mérgező) pedig jóval könnyebb volt dalba, rímbe, ritmusba szedve megjegyezni. A mai gyerekversek, mondókák vagy a munkadalok is ennek nyomait őrizhetik.

A dallamtapadás az ősi emlék mellékhatása lehet.

De mit tehetünk a mellékhatás ellen?

Először is a fülféreg ravasz szerzet. Ha túl akarunk járni az eszén, és szándékosan figyelmen kívül próbáljuk hagyni, csak rontunk a helyzeten: még kitartóbban szól. A dúdolással is csak éltetjük.
Ha viszont hangosan együtt éneklünk a hangokkal, esetleg kizökkenhet a beakadt lemez.
Kutatók a közepesen unalmas elfoglaltságokat is javasolják: például keresztrejtvényfejtés vagy rágózás (de semmiképpen sem a dallam ritmusára), esetleg a kettő együtt.

De talán a legjobb nem ellenállni és semmit sem tenni. Többnyire a pozitív, kellemes, izgalmas dallamívek hajlamosak a saját farkukba harapni. Nálam a zenei élmény után rendre két nappal szokott nótára gyújtani a féreg, nem tudni, addig merre kóborol. Aztán érkezik egy másik frissebb, pihentebb, ami leparancsolja a színpadról.

A jelentkezők száma szinte végtelen.