Hiába telt el 35 év, minden idők legsúlyosabb nukleárisreaktor-balesete máig elképesztő történet. Kezdve a főmérnökök és a kezelőszemélyzet kísérletező kedvétől az eleve rossz konstrukciójú reaktorig és a katasztrófát követő bornírt hivatalos tagadásig, mellébeszélésig.

68 órának kellett eltelnie, hogy egy 42 szavas közleményt adjon ki a szovjet hírügynökség. Ekkor már javában tudták Európában, hogy valami nagy és kezelhetetlen baj történt a Kijevtől 120 kilométerre álló atomerőműben. Konkrétan azt, hogy elképesztő mennyiségű radioaktív anyag zúdul ki a légkörbe, és terült szét a kontinens felett.

Legelőször Svédországban figyeltek fel a hirtelen felbukkanó, extrém mértékben megemelkedő radioaktív sugárzásra. Mivel nem történt semmi a maguk háza táján, nem kellett sok hozzá, hogy hamar rájöjjenek, honnan érkezik az égi áldás: a meteorológiai adatok, a légmozgások egyértelműen mutatták, hogy Csernobil környékéről.

Az 1986. április 26-át követő napokban az aktuális ciklonok és áramlások észak, északkelet felé sodorták az agresszív anyagot. Telibe találva a skandináv országokat, különösen Svédországot. Minket legelőször 30-án közelítettek meg a felhők (a radioaktív felhő csak egy plasztikus elnevezés akar lenni, nem bárány alakúak vagy karfiol formájúak, mint a vízpárafelhők, hanem a levegővel mozgó, nagy mennyiségű sugárzó anyagok együttesét jelenti), pontosabban az ország északnyugati részét, Győr-Sopron és Vas megyéket. Szombathelyen meg is ugrott a mért sugárzás.

Május 1-re, a munka ünnepére azonban beúsztak Magyarország belső részei fölé is. Még ha pontos adatokat nem is, de ekkor már bizonyosan tudott a magyar pártvezetés a katasztrófa valódi dimenzióiról. Ennek ellenére jó ötletnek találták a tömegfelvonulások szokásos megtartását, és mialatt Európában vészhelyzetre készültek, Kádár János és a Központi Bizottság tagjai a budapesti Felvonulási tér tribünjéről integettek vissza a zászlókat, transzparenseket cipelő dolgozók tömegeinek. Mondhatnánk azt is, sugárzó örömmel.

Az biztos, hogy szerencsénk volt. Hiszen az első napok rendkívüli sugárzása jobbára elkerült minket. Nem jött jól viszont, hogy május 1-én országszerte zivatarok voltak. A heves csapadék ugyanis valósággal kimossa a levegőt. Ezért is érezzük sokkal tisztábbnak egy kiadós zivatar után. És nagyságrendekkel több radioaktív anyagot hoz le ilyenkor a földre (nedves ülepedés), mint száraz időszakokban (száraz ülepedés).

Május következő napjaiban fordult a helyzet, már rövidebb úton, nyílegyenesen keletről érkeztek a radioaktív anyagok fölénk.

Viszont a zivatarok megszűntek, így csak kevésbé intenzíven, száraz módon kerülhetett sugárzó anyag a földfelszínre. Nem úgy Ausztriában, ahová a zivatarzóna tőlünk továbbhaladt, újabb dózist kimosva a szomszédokra.

Május 3-a után érkezett hozzánk a harmadik porció szennyezett levegő dél, délkelet felől, leginkább a Dunántúl fölé. De az esők megint csak a nyugati szomszédunkat sújtották, most is megúsztuk szárazon. Ötödikétől, negyedik alkalommal, azután újra keletről kaptunk utánpótlást, de már egyre csökkenő koncentrációban.

Szaporodnak

Az atomerőműveket az urán különböző izotópjai hajtják, ezek maghasításával nyernek energiát. A bomlási folyamatokban számos újabb radioaktív anyag keletkezik, ezek közül több mint húszféle szabadult Európára. Volt szerencsém, Csernobilből, és egy addig fel nem dolgozott adatsor feldolgozásából írnom a diplomamunkámat az ELTE-n.

Közülük is a Cézium-137 izotópból az egyik legtöbb. Nálunk is ebből ülepedett le a legnagyobb mennyiség. Felezési ideje (az az idő, amikor mennyiségének fele elbomlik) 30 év, azaz a fele mára eltűnt. A jódizotóp is veszélyes ugyan (ezért is szoktak jódtablettákat szedni, hogy az elemi jód kiszorítsa a jódizotópot a pajzsmirigyből), de felezési ideje csak nyolc nap.

Ennek ellenére a mai napig vita van arról, hogy hány ember betegségét, halálát okozta közvetlenül vagy közvetve a baleset. Becslések szerint a felrobbant erőműből kiszabadult veszélyes anyag körülbelül 0,02 százaléka hullott Magyarországra április 29. és május 5. között. A teljes kiszabadult radioaktív sugárzásnak pedig a 0,06 százalékát kaptuk Csernobiltól. Ez mindenképpen csak a töredéke az ukrán, fehérorosz és orosz területeket ért dózisnak.

És szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert egy szomszédban történt katasztrófa annyira szőr mentén ért csak minket, hogy fel sem kerültünk a Csernobil miatt veszélyessé vált radioaktív területek európai listájára. Pedig a harmadik helyen a másik szomszédunk, Ausztria áll (első helyen pedig Svédország, majd Finnország). Mi pedig elgondolkodhatunk azon, ha nem így történik, hanem besugárzódunk, akkor a mindenki által elfogadhatatlan Kádár-rendszer kihúzta volna-e még azt a következő pár esztendőt is. A Szovjetunió sem sokáig húzta, bár valószínű, ez csak az utolsó szögek egyike volt a koporsójába. Nekünk pedig mi közünk  van hozzájuk?