Mennyei illatfelhő szállt a légben, a grillrácson megnyugtatóan sültek a steakek, oldalasok, pácolt húsok. Ismerős látvány és ínycsiklandó szagok, alig vártuk, hogy elkészüljenek, amikor hirtelen egy hegyes botra szúrt, natúr, ropogósra sült zöldsáskát kínáltak fel, nehogy éhen haljak, mire elkészülnek a pecsenyék.

Határozottan állították, hogy jó, kóstoljam csak meg, nem fogok belepusztulni. Nagy levegőt vettem, és beleharaptam. Enyhén sülthal-íze volt, amúgy semmi különösebb. Mindenesetre erősen kellett koncentrálnom, hogy le tudjam nyelni.

Az efféle szituációk mostantól egyre gyakoribbak lesznek Európában is, miután az EU, a világon elsők között, biztonságos fogyasztásra alkalmas élelmiszernek minősítette a lisztkukacot, a mindenevő bogarak alrendjébe, a gyászbogarak családjába tartozó lisztbogár lárváját. És további rovarokat, csúszómászókat is vizsgálat alá vetettek, köztük a tücsköt és a sáskát is.

Erre több okot is felsorolnak. Az egyik legerősebb állítás, hogy fehérjékben rendkívül gazdagok, és messze kevesebb erőforrás felhasználásával, sokkal kisebb területen, kevesebb vízigénnyel, végső soron alacsonyabb károsanyag-kibocsátással lehet őket nevelni, mint a disznókat, marhákat, csirkéket és más haszonállatokat.

Hiába számítanak ezek a jószágok az emberiség fő fehérjeforrásának, tartásuk nem fenntartható. Egy bogárlárva-kolónia jóval kevesebb takarmányt igényel és kevesebb hulladékot termel, mint a háziállatok, ezért ugyanakkora mennyiségű fehérjét gazdaságosabban lehet előállítani például lisztkukacból, mint mondjuk, mangalicából vagy szürke marhából.

Nem is gondolnánk, de a világ nagyobbik felén esznek valamilyen ízeltlábút. Egyes fajokért aggódnak, másokat tenyésztenek: gyászbogárlárva, selyemhernyó, bambuszhernyó, különféle hangyafajták, termeszek, szöcskék.

A pazar lakomákban Kína és Vietnám viszi a prímet. Több százféle rovar szerepel az étlapjaikon. Vietnámban mint afféle street food csemegéket árulják őket botokra szúrva úton-útfélen. Erősen versenyben van Mexikó is.

Nem sokat finnyáskodtak a hollandok, a svájciak, britek, belgák, dánok sem. Már évekkel ezelőtt beengedték a szupermarketek polcaira a soklábú élelmiszereket. Nem szokatlan az sem, hogy arrafelé

Közép- és Észak-Európa, valamint a volt Szovjetunió viszont eddig nem tanúsított különösebb érdeklődést a bogaras reformkonyha iránt. Magyarországon jogilag egyszerű a képlet: rovart értékesíteni élelmiszeripari céllal illegális. Sőt, vannak olyan politikusok is, akik szerint a rovarevés propagálása nem más, mint a Soros-terv része. 

Befektetők viszont élénken érdeklődnek iránta szerte a világon. Elemzések szerint évente 40-45 százalékkal nő majd az ehető ízeltlábúakból származó globális bevétel. Évente. A lárvákat leginkább szárítják, majd lisztté őrlik, amelyet aztán kedvük szerint ízesítenek az élelmiszercégek. Amúgy állítólag a szárított lisztkukacnak mogyoróhoz hasonló íze van, és kenyerek, kekszek, muffinok, levesek, gyümölcsitalok készülnek belőle.

A lisztkukac persze kezes jószág, a tücsökkel ellentétben nem ugrik, nem is repül el, boldogan elvan egy egyszerű dobozban a polcon. Kiváló tenyészállat.

Ezek a csúszómászó lárvák, majd hatlábúvá alakuló teremtmények az állatvilág legnépesebb osztályát alkotják: az ismert fajoknak több mint a fele, mintegy egymillió faj tartozik közéjük. Kész csoda, ha eddig nem robbantak be a gasztrovilágba.

Pontosabban nagyon is érthető, mert itt tornyosul egy leküzdhetetlennek tűnő magas fal:

Értjük persze jól, hogy fenntartható, és tápláló, és könnyen tenyészthető. Mégis a nyugati kultúrkörökben meglehetősen nehéz felcsigázni az étvágyat a soklábú falatok iránt. Evolúciós gyökerei vannak, hogy a csúszómászók és a rovarok betegségeket terjesztő kártevőknek számítanak. Egészen a közelmúltig nem voltak tudományosan alátámasztott racionális érvek, csak sok tízezer év tapasztalata, ez sűrűsödött bele generációkon keresztül a rovarok ellen érzett tartózkodó félelembe, szélsőséges esetben rovarfóbiába (entomofóbia).

Persze ahogy megtanuljuk az undort, úgy meg is lehet szabadulni tőle: szintén tanulással, az alaptalan előítéletek módszeres lebontásával. Nemegyszer fordult már elő, hogy egy-egy táplálék megítélésében gyökeres fordulat állt be. A homár például ma luxuséteknek számít, miközben nem is olyan rég az indiánok még a tengerek férgének tekintették, és legfeljebb földjeik trágyázására vagy horgászcsaliként használták. A belsőségek sem voltak a főúri asztalok sztárjai. Ha belegondolunk, nem is túl gusztusosak. De megszerettük őket, és ma már máshogy nézünk, mondjuk, egy csirkemájra.

Hogy a világ egy része önfeledten ropogtat ízeltlábúakat, azt jelzi, hogy

mintakövetésen keresztül alakul ki, mintsem velünk született ösztön. Egy kisgyerek elfogultság nélkül, tisztán áll a világhoz. Minden további nélkül megfog egy kukacot, játszik egy hernyóval, ugráltat szöcskét. Ám amikor a rémült anya felsikolt, hogy „fúj, ez undorító, azonnal tedd le!”, akkor, abban a pillanatban, sok minden eldől. Talán egy életre.