Ájultra csíptek a darazsak egy túrázót tavaly a Mecsekben, aki a csípéseket követően néhány percen belül eszméletét vesztette, majd kritikus, életveszélyes állapotba került. Mentőhelikopter érkezett a helyszínre, stabilizálták az állapotát, majd kórházba vitték.

A Mátrában pedig húsz túrázót támadtak meg darazsak ugyancsak tavaly augusztusban, legtöbbjüknek a fejét, a hátát, valamint a vállát érte csípés, allergiás reakciók egyiküknél sem mutatkoztak.

Pár éve egy kétgyermekes család tartott hazafelé a játszótérről a tolna megyei Decsen, amikor hatéves kislányuk leült a járda szélére, pont egy föld alatti darázsfészek bejáratához. Több ezer darázs özönlött ki, a család hiába futott előlük, kitartóan követték őket. A lányok hajából 50-60 darazsat kellett kiszedni, egyiküknek még a torkán is volt csípés. A vérfagyasztó esemény után az egész család kórházba került, ahol gyógyszeres kezelést kaptak.  

Miután ilyen és ehhez hasonló rémtörténeteket hallunk időről időre, nem csoda, ha gyerekkorunk óta hadilábon állunk a darazsakkal, és ha megjelenik egy körülöttünk, azonnal pánikba esünk, kiabálva vadul csapkodni kezdünk, felugrunk.  

Jól tesszük?

Itt a darázsszezon, ezért szólni kell arról, hogy annak ellenére hogy 150 ezer darázsfajt ismerünk, amikor darázstámadásokról beszélünk, mindössze három, Magyarországon élő faj jöhet szóba (kecskedarázs, német darázs, lódarázs). A játszótérről hazatérő kislány nagy valószínűséggel egy német darázs (Vespula germanica) fészeklakóit ingerelte fel váratlan megjelenésével. Ezek a másfél centis hártyásszárnyúak meglehetősen krakélerek, szinte mindig a földbe vagy legalábbis annak közelében építik gömb alakú fészkeiket.

Ezért is könnyű szó szerint beléjük botlani. Ami nem ígér sok jót, mert rettentően bepöccennek, ha miattunk akár egy társuk is elpusztul a sokezres családból, és azonnal bosszúhadjáratba kezdenek. 

Minden bizonnyal a túrázók is német darazsakkal találkoztak. Hacsak nem voltak annyira oktalanok, hogy túrabotjukkal ütögetni kezdjenek egy magasba épített félméteres darázsfészket – mert akkor nincs min meglepődni. Ott kecskedarazsak (Vespula vulgaris) vagy nagy szerencsétlenségükre lódarazsak (Vespa crabro) laknak. Előbbivel találkozunk a leggyakrabban, számunkra a kecskedarázs (Vespula vulgaris) jelenti „a” darazsat. 

Szingliléttől a nagycsaládig

Ahogy fészekrakó társaik, ők is nagycsaládosok. A népes família sagája pedig egyetlen megtermékenyített királynő megjelenésével veszi kezdetét. Mondani sem kell, hogy a családi modell erősen matriarchális szemléletű. A magányos uralkodónő, miután talált egy alkalmas zugot, például padlás, terasz, eresz valamelyik felső sarkában, serény építkezésbe fog. Kizárólag sokszobás várban gondolkodik. Ehhez fából kirágott cellulózból és a nyálából papírszerű anyagot rág, majd hatszögletű szobák sorát ragasztja össze, és hogy legyen kiken uralkodnia, lerakja első kétszáz petéjét. 

A kikelt lárvákat egyedül eteti, ám amikor pár hét múlva felnő a munkára és harcra kész, terméketlen dolgozók szorgos serege,

Ezután figyelme a dinasztiaalapítás felé fordul, és újra lerak pár száz petét. Az augusztusban kikelt, immár ivaros hímek és nőstények rivalizálása azonban könnyen kezelhetetlen testvérháborúba torkollna, ha a korábban kifejlődő „előkelő” hercegek és hercegnők nem éheztetnék ki potenciális riválisaikat még lárvakorukban.  

Ősszel, a hidegebb idő beköszöntével aztán a dolgozók elhullanak, a hímek, nőstények pedig kirepülnek és párosodnak, majd a hímek is eltűnnek a családi kötelékből. Az egyedül maradt szingli királylányok pedig alkalmas helyet keresnek, hogy átvészelhessék a telet. Viszont kizárólag akkor van esélyük megélni a tavaszt, ha volt pasijuk. De még ez sem garantálja, hogy királynővé válhassanak, csak ha jól sikerül elbújniuk a hideg elől. Az életrevalóbbak a jó idő beköszöntével új fészek építésébe kezdenek, a régi fészekbe ugyanis soha nem térnek vissza. 

Pontosabban nem csípnek, hanem szúrnak, és mivel fullánkjuk végén a horog apró, a méhecskével ellentétben (aki életében csak egyszer tanúsíthat önvédelmet, mert fullánkja kiszakad, és elpusztul) bármennyiszer megtehetik ezt. A kalcium ekkor mit sem ér, legtöbbször antihisztaminkrém, rosszabb esetben adrenalininjekció a megfelelő ellenszer. 

Egyetlen darázsfaj mérge sem halálos önmagában. Baj abból lehet, ha valaki allergiás erre a méregre, vagy valami szerencsétlen oknál fogva sok száz szúrást kap, vagy csak egyet, de azt nagyon rossz helyre, például a szájüregbe, torokba.

Ezért is embert próbáló feladat uralkodni magunkon, amikor fejünk felett, a padlástérben hangosan zsong egyszerre legalább ezer kecskedarázs, egyesek lába pedig már kilóg a gipszkartonból. Ha a fészek súlyától ránk szakadna a meggyengült plafon, annak bizony horrorisztikus vége lenne. 

Egy kutatás felmérte, mit gondolunk a darazsakról és mit a méhekről. Az eredmény nem okozott nagy meglepetést: amíg a szorgos-dolgos méhecskék hasznosak, aranyosak és védeni kell őket, addig a gonosz, veszélyes, szúrós darazsakat irtani kell. 

Méhecske jó, darázs rossz?

Vajon miért gondoljuk így?

Hiszen a darazsak legalább annyi virágot poroznak be, mint a méhek. A vegyszerek is hasonlóan ritkítják soraikat, mint háziasított rokonaikét. És méhcsípésbe is bele lehet halni, és bele is halnak minden éveben. 

• Először is már gyerekkorunkban belénk ég a rossz megítélés. Generációk ismerik például Maya, a méhecske meséit, amelyben Maya szorgalmas, jólelkű, segítőkész, a darázs ellenben álnok, gonosz, rosszindulatú. 
• A darazsak ragadozók. Ez pedig számunkra valamiért nem szimpatikus. Lárváikat rovarokkal (a lódarázs alkalomadtán megölt méhekkel) etetik. A kifejlett darázs ugyanakkor virágporral, méhpempővel is beéri. A méhek ezzel szemben vegetáriánusok, virágport gyűjtenek lábukon lévő zsákocskáikba, és ez sokkal szerethetőbb, mint amikor a darazsak letépik zsákmányuk fejét és potrohát, és csak a legtáplálóbb torrészt viszik kicsinyeiknek. 
• Arról viszont nem esik szó, hogy a méhek pár hónap alatt szó szerint halálra robotolják magukat a közösségért. Erre mondjuk azt, hogy dicséretre méltón szorgalmas. Pedig mindnyájan láthattunk már virágporral megrakott, kimerült méhet haldokolni a földön. 
• A darazsak nem tartalékolnak, azaz nem készítenek mézet. Persze állati tetemeket nem is lehetne hosszabb ideig tárolni. 
• A darazsak szúrása fájdalmasabb, mint a méhecskéé. De nem sokkal. Justin Schmidt amerikai etnológus 2016-ban számszerűsítette a szúrások fájdalmasságát: a méheké a Schmidt-fájdalomskálán 0,5–2,5 közötti, a darazsaké 0,5–4 közötti erősségű volt. (A nagyobb érték erősebb fájdalmat jelent.)
• A tudomány is a méheket kedveli jobban. Nem véletlen, hogy a velük foglalkozó sok száz kutatással és tanulmánnyal szemben alig kéttucatnyi szól a darazsakról. Ezért eleve sok mindent még nem is tudunk róluk. 

Akárhogy is gondoljuk, semmi okunk az ideges hadonászásra, ha odaszáll hozzánk egy darázs az asztalhoz. Ha ugyanis támadni akarna, sereggel érkezne, mi pedig valószínűleg nem az ebédlőasztalnál üldögélnénk békésen a teraszon, hanem épp hanyatt-homlok menekülnénk valamerre. De csakis azután történhetne ilyen, ha akarva vagy akaratlanul háborgattuk a fészküket. Az autóban is mihaszna heveskedni, elég csak résnyire lehúzni az ablakot, a huzattal együtt ő is távozik. 

Felesleges tehát felugrálnunk miattuk. Gondoljunk arra, hogy egy kecskedarázs is ugyanúgy megkívánhatja a lekváros kenyeret, mint mi. Ősszel, életük alkonyán különben is már csak az édes íz élvezetét keresik. Maradjunk nyugodtak, és figyeljük, milyen békésen tudnak helyet foglalni köreinkben. Érdemes végignézni, milyen szakszerűen darabolják fel például a sonkát vagy alélnak el hosszú percekre a lekvár tetején. 

Ha pedig netalántán, véletlenül a fészkükbe botlunk, fussunk, ahogy csak bírunk. De akkor is, ha véletlenül fellökünk egy méhkaptárat.