Ha igaz, hogy a magázással tiszteletet mutatunk, akkor igazán nem könnyű megérteni, hogy pont az istenekkel miért tegeződünk vajon. A válasz szerencsére nem teológiai, hanem nyelvészeti természetű, tehát még hinni sem kell hozzá.

Bár sokan úgy tartják, hogy a kényszeredetten fiataloskodó tegeződés kortárs térnyerése valamiféle posztmodern elhajlás, a magyar nyelv története egészen másról mesél nekünk. A XII. század végéről ránk maradt, első írásos nyelvemlékünk kezdő sorát például minden kisiskolás ismeri (persze modern átiratban): Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk: íme, por és hamu vagyunk. És ha megfigyeljük, a Halotti beszédben sem látják, hanem látjátok szerepel – magázásnak tehát nyoma sincsen.

Hasonlóan közvetlenkedő az 1466-os első (részleges) magyar bibliafordítás is:

Mi atyánk, ki vagy mennyekben, szenteltessék te neved. Jőjön te országod. Légyen te akaratod, miként mennyen és azonként földön. Mi testi kenyerönk felett való kenyeret adjad mü nekönk ma. És bocsássad mü nekönk mü vétetönket, miként es mü bocsátonk nekönk vétetteknek. És ne vigy münket késértetbe. De szabadóch münket gonosztól. Ámen.

De miért bratyizik a történelem urával már a Müncheni kódex is? Ennyire tiszteletlenek lettek volna eleink? A válasz sokkal egyszerűbb:

Egészen pontosan a XVI–XVII. században jelentek meg a hierarchizált megszólítás újfajta módozatai – mégpedig fokozatosan, eleinte hibrid alakokon keresztül.

Öszvér és fasírt

Először a tegezés udvariasabb formái alakultak ki, mint például a te kegyelmed fordulat. Aztán a maga kegyelmed változatból született meg rövidüléssel a magázás. Ez azonban korántsem volt mindig a kiemelt tisztelet jele, sőt. Olykor éppen arra utalt, hogy a felek némiképpen fasírtban vannak, amint azt a híres, 1668-as nyelvtörténeti példa (a magázás első ismert írásos előfordulása) is mutatja:

Édes uram K(egyelme)d engem ne fenyegessen, mert én ollyan embertől, mint maga, meg nem ijedek.

A tegezés és magázás efféle öszvére ritkán ugyan, de napjainkban is jelen van még, például a „Szervusz, drága doktor úr” típusú köszöntésekben. Ahogyan az is előfordul manapság is, hogy sértő célzatú magázással jelezzük ellenszenvünket valaki felé (Maga velem így nem beszél!).

A XVIII. század végén aztán megjelent az önözés. Bár Széchenyi István közismerten nagy híve s propagátora volt, mindmáig kissé lelketlennek és sutának hat a legtöbb anyanyelvi beszélő számára. Tán ezért sem volt komoly ellenállás a tegezés egyenjogúsító nyelvi forradalmával szemben, amely egyébként már a rendszerváltozás előtt megkezdődött Magyarországon: