Minden közlekedési forma közül a kerékpár a legenergiahatékonyabb eszköz. Pedálozással tudjuk ugyanis a legkisebb energiabefektetéssel kihozni a legtöbbet (utána a gyaloglás és a futás jön, a legrosszabb, amikor egy ember csak ül az autóban). De még ez sem magyarázza, hogy a Giro d’Italia versenyzői még a hegyi utakon sem mennek lassabban, mint átlag 35 kilométer/óra. Egyes sprintszakaszokon pedig akár elérhetik a hatvanas átlagot is, ami már-már földöntúli teljesítmény. Mi kell ahhoz, hogy a 21 szakaszból álló, majdnem 3500 kilométeren ilyen gyorsan száguldozzanak?

A kulcs a lehetetlenül könnyű bringa, vágjuk rá azonnal. És valóban, a papírvékony, szénszálas vázú nyolckilós szerkezeteket jól meg lehet hajtani. Viszont borulásnál kártyavárként esnek szét, omlanak össze ezek a különleges biciklik. Márpedig nagyon ritkán fut le baleset nélkül egy országúti kerékpárverseny. Nem véletlen, hogy biztonsági szempontból 6,8 kilogrammnál húzta meg az alsó súlyhatárt például a Tour De France-on a nemzetközi szövetség. A Giro magyar indulója, Valter Attila karbonvázas bicaja sem nyom többet körülbelül 8 kilogrammnál.

Vagy a különleges edzéstechnikákban, a speciális táplálkozásban kell keresnünk a gyorsaság okait? Egy kerékpáros versenyző nádszálvékony, és alacsonyabb a testzsírszázaléka, mint egy divatmodellnek. Tüdőkapacitása pedig kiemelkedő, és emberfeletti maximumra fokozza fizikai állóképességét. Nem is ritka a kimerültség okozta szívroham.

De még ez sem indokolja a csúcsra járatott teljesítményeket. A legfontosabb szempont ugyanis ebben a sportágban:

Mégpedig azért, mert a versenyzők erejük nyolcvan százalékát a közegellenállás legyőzésére fordítják. Amíg a kerék és az út vagy az alkatrészek gördülési ellenállása változatlan, addig a légellenállás négyzetesen erősödik a sebességgel, minél gyorsabban tekerünk, annál jobban fékez a légellenállás.

Jól tudják ezt a gyártók is, ezért a végletekig lecsupaszítják a versenybringákat. Pár másodpercnyi előnyért szó szerint sportot űznek abból, mit lehetne még elhagyni, lekerekíteni, könnyíteni. Küllők helyett műanyag membránokat vagy kúpos keréktárcsákat használnak, a nyeregcső ék alakú, az időmérő sprintekre tervezett bicajokkal pedig alig lehet kanyarodni és fékezni. Egyetlen dolog számít, a minél áramvonalasabb kétkerekű.

A leggyengébb láncszem maga a versenyző

De még ez is kevés: a gyenge láncszem maga az ember. Hiába próbálja természetellenes testtartással lecsendesíteni a menetszelet, hajol mélyen előre, teszi maga előtt szorosan egymás mellé a karjait, erőlteti meg a nyakát és a szemgolyóit, hogy előre nézhessen, visel csepp alakú sisakot, sima feszes ruhát, csak bizonyos mértékben tudja kompenzálni testének méretét, alakját, geometriai ellenállását.

Van azonban egy remek módszer az aerodinamika hatásos javítására:

Aki látott már országúti kerékpárviadalt, látta az ék alakú élmezőnyt is. A szorosan egymás mellett tekerő versenyzők nem véletlenül bandáznak: aki ugyanis a peloton közepén vagy hátulján halad, alig érzi a közegellenállást. Aki viszont az élen van, minden erejét be kell vetnie, hogy leküzdje a szembeszelet, és kifogja a többiek elől.

De miért vállalja be valaki, hogy segít a többieknek?

Ha nem is tűnik fel elsőre, a versenyeken csapatok indulnak. És a tagok precízen begyakorolt taktikával rendszeresen váltják egymást a boly élén. Aki eddig a munka dandárját végezte, beáll egy hátsó pihenőhelyre, élvezi a könnyed száguldást és a turbulens légáramlatok segítő erejét. Azaz a peloton igazi win-win formáció, a csapatok ravasz aerodinamikai technikája.

Csakhogy meglehetősen veszélyes is. Ha összeakadnak a kerekek, márpedig sokszor össze szoktak, akkor

Magyarországon tavaly júliusban történt az utóbbi évtizedek legsúlyosabb versenybalesete. A kétszáz fős tagú mezőnyben mintegy ötven induló esett el 70 kilométer/órás sebességgel, három kilométerrel a rajt után a Tótvázsony és Balatonszőlős közötti lejtmenetben. Tizenkilencen sérültek meg.

Ezért a bolyban tekerés nagy koncentrációt igényel. Mindenkinek tudnia kell, hogy éppen hol a helye, és teljes összhangban kell együtt mozogni. Valahogy úgy, mint egy hangyabolyban. Ha sikerül megtenni, akkor szárnyakat kaphat a csapat. Szinte úgy, mint egy hangyabolyban a hangyakirálynő és a hímek.