Szinte megbabonáz minket az időről időre feltűnő szuperhold látványa. Ahogy a horizont felett hatalmasan piroslik, majd ahogy felszáll az égen, az egyre fehéredő korong bevilágít mindent. Legutóbb április 27-én és május 26-án  láthattunk ilyet. És most is. Ilyenkor megindul a fantázia, és röpködnek a számok, hányszoros napnak számít az aznap.

Az elbűvölő jelenséggel mindössze egyetlen apró probléma van: az, hogy nem igaz.

Persze a Hold minden 27 és fél napban megközelíti a Földet ellipszispályáján. És ha földközelben éppen telihold van, és még a horizont felett is látható, akkor az szuper. Mérete azonban csak maximum 10-15 százalékkal nagyobb. Amit szabad szemmel észre sem vennénk, annyira kicsi eltérés.

Miért látjuk akkor olyan nagynak a holdkorongot? Fogós kérdés. A jelenség neve holdillúzió, és máig nincs rá egyértelmű magyarázat.

Már Arisztotelészt is foglalkoztatta a rejtély. Szerinte azért nagyobbak horizontközelben a hold- és napkorongok, mert a levegő párája felnagyítja őket nekünk. Ahogy a vízbe mártott test is nagyobbnak tűnik.

Elég csak készíteni egy fotósorozatot a felkelő Holdról, és rögtön látszik, hogy ugyanakkora a korong a fejünk felett is, mint a horizont közelében. Mégis hatalmasabbnak látjuk, méghozzá a valós méreténél jócskán nagyobbnak.

Magyar kutatók ezt számszerűsítették is az ELTE Környezetoptika Laboratóriumában. Horváth Gábor biofizikus-professzor és csapata fogott száz festményt (a középkortól a napjainkig) és természetfotót, majd kiretusálták róluk a Holdat és a Napot. Megkértek különböző korú embereket, tegyék vissza őket abban a méretben, ahogy eredetileg láthatóak lehettek.

Mindnyájan ismerjük az óriás holdas, gigantikus lenyugvó napos képeket a művészettörténetből, illusztrációkról. Az eredmény azonban így is meglepő volt: átlagosan majdnem háromszor nagyobbra becsülték a kísérlet résztvevői az égitesteket a valódi méretükhöz képest. Mindez azt is jelenti, hogy annyira erősen belénk égett ez az optikai képzet, hogy még a saját szemünknek is nehezen hiszünk.

Különféle nyakatekert magyarázatok születettek már, miért teszünk ilyet. Az egyik legismertebb a Ponzo-illúzió, amikor ugyanazt a tárgyat nagyobbnak látjuk, ha távolabbinak gondoljuk, mint a hozzánk közelebbit. Azaz a Holdat távolinak hisszük, ezért felnagyítjuk magunkban. Ehhez hozzájárul az is, hogy a közelebbi tereptárgyak méretét viszonylag pontosan meg tudjuk becsülni. De ha egyszerre látszanak a Holddal, akkor akaratlanul is összemérjük őket. Rosszul.

Az Ebbinghaus-illúzió jól mutatja, mennyire nem mindegy, miket látunk együtt, és mennyire relatív tud lenni számunkra a valóság.

Azért nem ennyire reménytelen a helyzet. A vöröslő színt például jól eltaláljuk. A légkör megszűri a fényeket, és csak a hosszúhullámú piros ér el hozzánk. És nyugodtan bámuljuk elménk által felfújt méretben a szép égitesteket. És gondoljuk bátran azt is, hogy sajtból van a Hold.