A korai szocializmus bírósági ítélkezési gyakorlatáról elsősorban a koncepciós perek jutnak eszünkbe. Ma már köztudott, hogy az úgynevezett szocialista törvényesség jegyében sokakat meghurcolt, tett tönkre egy életre a korabeli igazságszolgáltatás. A politikai hatalom kénye-kedve szerint állította bíróság elé a rendszer vélt vagy valós ellenségeit. Az alábbiakban viszont a korszak hétköznapi (értsd: nem politikai jellegű) büntetőpereinek indoklásaiból válogattunk.

A sztálini büntetőjog elméleti apostola, Visinszkij főállamügyész hirdette meg azt a tételt, hogy „a bizonyítékok királynője” a terhelt beismerő vallomása. A kipréselt, kicsikart, kivert beismerő vallomások aztán százezreket juttattak börtönbe, munkatáborba, a Gulagra vagy éppen a bitófára. Andrej Januarjevics Visinszkij – aki télies nevével aligha téveszthető össze a római Julius vagy Augustus császárral – mély nyomokat hagyott a magyar jogtörténetben is.

Nem felderítő jellegű beismerő vallomás

A hazai bíróságok a hatvanas évek elején némileg bele is zavarodtak a beismerő vallomások enyhítő körülményként való megítélésébe. Ezt a zavart illusztrálja a Legfelsőbb Bíróság 1963-ban hozott egyik ítéletének indoklása is:

Az adott esetben a beismerés nem felderítő jellegű, az esetnek sok szemtanúja volt, azt tagadni nem is lehetett. Az ilyen beismerésnek a büntetés kiszabására különösebb kiható ereje nincs.

Egy évvel korábban ugyanez a bíróság egy másik ügyben még így érvelt:

A vádlott beismerése azonban, minthogy a bűnösségét is elismerte, a felderítő jelleg nélkül is enyhítő körülményként figyelembe veendő.

Ennyit az úgynevezett egységes ítélkezési gyakorlatról.

Töredelmes megbánás újra meg újra

A beismerő vallomás mellett sokan igen kétséges értékűnek tartják a töredelmes megbánást is. A Legfelsőbb Bíróság 1962-ben kelt egyik ítélete hűen tükrözi a kérdés ellentmondásosságát:

Az elsőfokú bíróság nyomatékos enyhítő körülményként mérlegelte a vádlott töredelmes megbánást tanúsító magatartását. Figyelmen kívül hagyta azonban azt, hogy a csatolt iratokból kitűnően a vádlott a jelen cselekmény elkövetését megelőzően ellene folyamatban volt büntetőeljárások során is mindig töredelmes megbánást tanúsított, amit a bíróság korábban is értékelt, ennek ellenére a vádlott újabb bűntettet követett el. Ez azt mutatja, hogy a vádlott megbánásai nem őszinték, és csupán az enyhébb elbírálást célozzák.

Ez rendben is lenne, de az elsőfokú bíróságon miért nem olvasták el az ügy csatolt iratait?

Hasonlóan éles, mondhatni, „metsző” logikával találkozunk a Legfelsőbb Bíróság egyik, 1963-ban született büntetőítéletének indoklásában is:

További enyhítő körülményként értékelendő a vádlott javára, hogy nyomban a cselekmény elkövetése után feljelentette önmagát, ami arra mutat, hogy megbánta tettét.

Komoly szándékú öngyilkossági kísérletek

Egy másik ügyben a vádlott a házassági kudarca miatt úgy döntött, hogy házastársát és magát is megöli. Amikor meggyőződött arról, hogy házastársa mélyen alszik, kiment a konyhába, kinyitotta a gázcsapokat. Visszament a hálószobába, és a konyhából a szobába vezető ajtót nyitva hagyva lefeküdt házastársa mellé. Másnap délelőtt találtak rájuk. A sértetten már nem tudtak segíteni, a vádlott életét azonban gondos kórházi kezeléssel sikerült megmenteni. A Legfelsőbb Bíróság az 1962-ben kihirdetett ítéletében enyhítő körülményként értékelte

azt a tényt, hogy a vádlott maga is komoly szándékkal öngyilkosságot kísérelt meg.

Csaknem hatvan év távlatából furcsa érzésekkel olvashatjuk a következő, szintén 1962-ben született legfelsőbb bírósági ítélet indoklását is:

A vádlott nyomban a cselekményének elkövetése után önmagán egészen súlyos sérüléseket okozva öngyilkosságot kísérelt meg. E magatartása nem csak arra mutat – amire az elsőfokú bíróság is helyesen utalt –, hogy a cselekmény elkövetésekor erős felindulásban volt. A bűnös cselekményt nyomban követő komoly öngyilkossági kísérletben a megbánás, a bűnös magatartástól való utólagos visszariadás legmagasabb foka jutott kifejezésre.

Öngyilkossági kísérletről kevesen írtak ennyire szárnyalóan, mint a Legfelsőbb Bíróság 1962-ben!

A szocialista együttélés szabályai

A Ratkó-korszak virágkorában, 1953-ban az elsőfokú bíróság egy többrendbeli magzatelhajtást elkövető orvost hatévi börtönbüntetésre ítélt. (Amúgy a korszak névadójának, Ratkó Annának, a szövőnőből lett népjóléti, majd egészségügyi miniszternek kevés köze volt azokhoz a jogszabályokhoz, amelyek bevezették az abortusztilalmat, illetve a gyermektelenségi adót, és amelyeket a közvélemény helytelenül Rákosi Mátyás helyett Ratkó Annának tulajdonított.) A művi terhességmegszakításért alapesetben az orvos és a gyereket elvetető anya is nyolc év börtönt kaphatott. A Legfelsőbb Bíróság azonban enyhítő körülményként értékelte, hogy

a vádlott a bányavidék egészségügyének terén végzett jó munkájáért miniszteri kitüntetésben is részesített, kiváló szakképzettségű fiatal orvos. Nevezett több igazoló okirat szerint orvosi tevékenységét a bányavidéken a szocialista együttélés szabályainak messzemenő szem előtt tartásával a munkásosztály javára, a szocialista építés előmozdítása érdekében fejtette ki.

Az elkövetés motívuma

A következő jogesetünkben a terhelt a magánvádló albérlője volt. A vádbeli napon a kimosott ruhákat a konyhában kifeszített zsinegre akasztotta fel. A magánvádló kissé erősebben csapta be az ajtót a kelleténél, és ezért a zsineg elszakadt, a kimosott ruhák a konyha kövezetére estek, „ami a terheltet erősen felindult állapotba hozta, és ennek hatására tettleges becsületsértést követett el”. A Somogy Megyei Bíróság 1962-ben hozott ítélete a maga nemében egyedülálló, hiszen enyhítő körülményként ekkora marhaságot ritkán vesz figyelembe bíróság:

Motiválta a cselekmény elkövetésében a terheltet az a nyilvánvalóan akaratlanul beállt eredmény, hogy a száradásra kitett ruhák a konyha kövezetére esvén elpiszkolódtak, és szükségessé tették a mosás megismétlését.

Kaposváron a hatvanas évek elején félelmetes észjárású bírák törvénykeztek. Jól példázza ezt az a büntetőper is, amelynek boltvezető foglalkozású vádlottja negyvenezer forintot sikkasztott. „Az elkövetés motívuma – olvashatjuk az ítéletben – leányai férjhez adása volt, mely köztudottan nagyobb kiadásokkal jár, ami anyagi erejét meghaladta.”

Hacsak úgy nem.