Még maga sem tudja, miért szerepelt várakozásokon alul Hosszú Katinka a tokiói olimpián. Legjobb versenyszámaiban ötödik és hetedik lett, vagy be sem jutott a döntőbe. 

Fizikailag bizonyára felkészült volt, hiszen éppen arról híres, hogy egyfolytában tűrőképességének határait feszegeti. Évek óta mindennap 6-7 órákat edz, és mindent kihoz magából, amit emberileg lehetséges. Az előző olimpián, Rióban (2016) az egyik verseny végén alig tudott kimászni a medencéből, egy világkupadöntőben pedig annyira széthajtotta magát, hogy célba éréskor belehányt a vízbe. Többször beszélt arról is, hogy amióta csak sportol, állandó fájdalmakat érez a testében.

Valószínű, hogy a hosszú évek brutális hajtása, az extrém megterhelés fizikailag kifárasztotta az izmokat, és a test lelassult. Magától értetődő, hogy a szervezet kimerülhet, nem lehet a végtelenségig kizsigerelni, vágjuk rá magabiztosan. Nyilvánvalónak tűnő magyarázat.

Még húsz évvel ezelőtt is azt gondolták, hogy az izomfáradtságot kizárólag fiziológiai tényezők okozzák. Archibald Vivian Hill Nobel-díjas fiziológus már a XX. század elején megállapította, hogy minél bőségesebb az izmok vérellátása, annál kiemelkedőbb fizikai teljesítményre vagyunk képesek. Az izomerő egyedül a vér szállította oxigén mennyiségétől függ.

Ebből az is következett, hogy mindenkinek létezik egy személyes teljesítményhatára, amit

Igen ám, de az élsport vagy az olimpiák sorra szállítják a rekordokat, amikor a versenyzők saját magukat is felmúlva hihetetlen eredményeket érnek el. Arról nem is beszélve, hogy ezeket a csúcsokat is egymás után megdöntik. Vagy mit szóljunk azokról az esetekről, amikor életveszélyes helyzetben hirtelenjében olyan emberfeletti erőt fejtünk ki, amin magunk is meglepődünk?

Mint például, amikor valaki megemel egy egytonnás autót, hogy kiszabadítsa az elgázolt és jármű alá szorult kerékpárost.

Hát azt, amit egyre több tudós is mond, hogy fizikai korlátaink, vagy ha másik irányból nézzük,

Mozgásunkat neuromuszkuláris idegek által továbbított jelek hatására összehúzódó izmok irányítják. Szervezetünk pedig úgy van programozva, hogy pont csak annyi izomerőt hajlandó használni, amennyi éppen szükséges mindennapi ténykedéseinkhez. Se többet, se kevesebbet.

Egy pohár víz felemeléséhez például nem kell annyi izom, mint egy bőrönd cipeléséhez. Repülőtéri málhamozgatáskor ezért agyunk fogja magát, és több motoros izomerőt mozgósít.

De mennyit erőt aktiválnak az élsportolók, hogy saját határaikat elérjék?

A világhírű sportbiológus kinetikus, Vladimir Zatsiorsky, a Pennsylvaniai Állami Egyetem professzora szerint a legintenzívebb edzéseken is legfeljebb az izomerő körülbelül 60 százalékát, a súlyemelők a 80 százalékát képesek működésbe hozni.

Rövid pórázon vezet minket az agyunk

Vagyis izmainkat, testünk erejét az agyunk szigorúan kordában tartja, korlátok közé szorítja. Nem szereti, ha a maximumra törünk. Azért tesz ilyet, hogy megvédjen minket attól, nehogy a nagy hevületben kárt tegyünk magunkban. Folyamatosan figyeli, nem hozzuk-e veszélyes állapotba a korpuszunkat, és ha kell, gátló utasításokkal megakadályozza izmaink, csontjaink túlzott megerőltetését. Ha nem tenné, akkor a lázas buzgalom közepette nap mint nap elszakítanánk izomrostjainkat, ínszalagjainkat, eltörnénk kezünket-lábunkat.

Annak érdekében, hogy kellőképpen elrettentsen bennünket az őrült fizikai túlvállalásoktól,

Az izomfáradtság és a vele járó fájdalom tehát nem az oxigénhiányos izmok fiziológiai sikolya, ahogy sokáig gondoltuk, hanem inkább egy pszichológiai érzet.

Ma már tudjuk, hogy normális körülmények között a sportolók nem érhetik el az élettanilag lehetséges határaikat. Az egyéni teljesítményplafonok megközelítéséhez ezért kell valami más is, mint a kemény, verejtékes edzések végtelen hosszú sora.

Ahogy mindenkinek, úgy

Méghozzá az elméjükkel. A mentális pluszerő tovább hajt előre, ennek forrása azonban mindenkinél más és más. Az eredeti személyes lelki motivációk azonban végül mindegyiküknél kitartássá, küzdeni, nyerni akarássá alakulnak.

Az a szükséges plusz

Hosszú Katinka elárulta, mi hiányzott neki Tokióban ahhoz, hogy hozza világklasszis formáját: hiába harcolta végig keményen az olimpiai futamokat, a koronavírus-korlátozások miatt másfél évig szüneteltek a versenyek. Ehhez pedig nem volt hozzászokva.

Márpedig az éles megmérettetések, az összpontosítás és a formaidőzítés elengedhetetlen részei az olimpiai felkészülésnek. Az egyéni határok eléréséhez pedig nélkülözhetetlen a versenyláz gerjesztette pluszlelkierő. Ahogyan most már a tudomány is bizonyítja: minden fejben dől el.

Persze csak akkor, ha nem blicceljük el a kemény fizikai felkészülést. Hanyatt fekve, a plafont bámulva bármennyire feltöltekezhetünk, összeszedettek lehetünk úgy lelkileg, mint mentálisan, akkor csak fejben nyerünk, képzeletben, de nem egy valódi világversenyen.