„Gyorsabban, magasabbra, erősebben”, szól az újkori olimpiák mottója, és a Tokiói olimpián is legalább két tucat világrekord született.

De hol a határa a sportteljesítményeknek?

Már a teljesítmény fogalma sem teljesen egyértelmű. Ahogyan az ókori görögöknél, úgy az eredeti coubertin-i olimpiai eszmében is szerepeltek szellemi versenyek.

Irodalom, zene, festészet, szobrászat, építészet, metszet és rézkarc ágban is rajthoz álltak olimpikonok, de minden igyekezet ellenére az ítélkezés erősen szubjektív volt. Ezért 1948 után végleg kivonultak a múzsák az ötkarikás versenyekről.

Az idő- és ponteredmények azonban mindenki számára érthetőek. Habár azon is el lehet gondolkodni, mi értelme van pár tized másodperccel gyorsabbnak lenni mindenki másnál, és e köré miért vonunk akkora glóriát, az biztos, hogy az emberiség többsége megtapsolja a legjobbakat.

A jegenyék, és a sportteljesítmények sem nőhetnek viszont az égig, ezért mindig felmerül a kérdés: meddig fokozhatóak a határok? Például meg lehet-e dönteni a sportok királyának, a 100 méteres sprintfutásnak 2009-ben felállított (Usain Bolt, Jamaica) 9:58 másodperces rekordját? Ha azt nézzük, 1896-ban 10,8 másodperccel lehetett aranyat (pontosabban ezüstöt) nyerni, akkor tekintélyes volt a gyorsulás. Vagy ki fogja túlszárnyalni a 2019-ben 19 éves Milák Kristóf 200 méteres pillangóúszás rekordját, amit tíz évig őrizgetett előtte Michael Phelps amerikai úszólegenda, aki az azóta betiltott „cápadresszben” érte el megdönthetetlennek hitt csúcsát?

A Természet nem engedi

A józan eszünk azt mondja, hogy nyilvánvalóan vannak határai a sportteljesítménynek: a fizika és biológia törvényei ugyanis masszív falat alkotnak. Például egyetlen ember sem fog hangsebességgel futni, vagy tizenkét méterre ugrani (a mostani 8,95 méteres rekordot Mike Powell tartja 1991-ből). És fiziológiailag is csak meghatározott mennyiségű oxigént tudnak szállítani a vörösvértestek, azaz nem lehetséges a végtelenségig fokozni az oxigénellátást, és az ebből fakadó izommunkát. Ahogyan felső határa van a naponta felvehető kalóriamennyiségnek is. 

Michael Phelps szerint viszont semmilyen területen nem lehet meghúzni valamilyen végső határt. Minél nagyobbat álmodsz, annál messzebbre juthatsz, szól a közhelyes szentenciája.

A tudomány nem osztja a rózsaszínű optimizmust.  Az atlétika megszállottja, Mark Denny, a kaliforniai Stanford Egyetemen úgy döntött, hogy megnézi, milyen gyorsan képes egy ember 100 métert lefutni. Megvizsgálta a különböző atlétikai versenyek rekordjait, és megállapította, hogy számos sportág hasonló mintát követett:

A férfi sprinterek például már elérkeztek a határhoz. Lehetséges, hogy jön majd egy fenomén, és pár századdal megdönti Usain Bolt csúcsát, de nagy áttörésre már nem lehet számítani.

Elfutottunk a falig

Amikor úttörő tanulmányát közzétette, és közölte, hogy pár évtizeden belül nem lesz miért küzdeni, azzal vádolták, hogy tönkreteszi az olimpia eszméjét, lerombolja az alapvető sportolói motivációt. Erre csak annyit válaszolt, hogy attól, hogy például 1962 -ben a brazilok lettek a  foci világbajnokok, még ma is nézünk világbajnokságot. 

Az viszont biztos, hogy

potenciált egyedül a tudományos és technológiai innovációkban lát. 

A sprinterek teljesítménye alapjában két változótól függ: a reakcióidőtől és a gyors izomrostoktól. Az állóképességi sportolóknál a csúcsteljesítményt a lassú izomrostok és az aerob kapacitás szabályozza. Ez utóbbi jelentősen növelhető rendszeres edzéssel. Ezzel szemben a reakcióidő az idegrendszertől függ, amelyet nem lehet a végtelenségig javítani, az elektromos impulzus átviteli sebessége ugyanis korlátos. 

Hasonlóképpen az ugrósportokat is féken tartják az inak természet adta feszíthetőségének határai. 

Mindig születnek csodasportolók, akiknek olyan különleges fizikai adottságaik vannak, hogy mások nem versenyezhetnek velük. És ha már régóta vesztésre állunk a dopping háborúban (megszüntetni nem, legfeljebb megnehezíteni, hátráltatni lehet az újabbnál újabb tiltott szerek használatát), akkor a gének manipulálását már végképp nem lehet majd követni. 

Ma már DNS-profilt is készítenek a sportolókról, és nemsokára molekuláris szinten tudnak rekordokat kicsiholni a sportbiológusok. 

Jelenleg úgy látják, hogy a következő húsz évben a férfiak világrekordjainak nagy része valószínűleg már nem javul jelentősen,

Ennek oka, hogy jóval később indultak a női sportágak, ezért a határokat sem közelítették meg sok versenyszámban.  

A molekuláris manipulációt lefülelni szinte lehetetlen, ezért soha nem lehet megjósolni, hogy mi az emberi teljesítmény határa. 

Mark Denny azonban határozottan állítja, hogy a női maratonfutás világrekordja, amelyet a brit Paula Radcliffe futott 2003-ban (2 óra 15 perc 25 másodperc) már majdnem a természetes biológiai csúcs. A kenyai Eliud Kipchoge, aki a világon elsőként futotta le két órán belül a  42 kilométert (1 óra 59 perc 40 másodperc) is valószínűleg elért egy megdöntethetetlen határt. 

Ennél gyorsabban pedig már csak biológiai manipulációval lehet szaladni.