Éppen tombol a szarvasbőgés idénye, éjjelente zengenek az erdők, tisztások, rétek. Összetéveszthetetlenek a mindenfelől felhangzó, feleselgető, artikulálatlan, mély torokhangok, amelyek sokszor bizarr ugatásokkal végződnek. 

Nem széptevő őszi dalversenyek ezek, hanem a gímszarvas bikák rivalizálása a háremért. Az év többi részében a nőstények nélkül maradt agglegények laza csoportokban kószálnak, megtűrik egymást, szinte haverok. Ám ilyentájt elönti őket a tesztoszteron, alig esznek, és mindent egy lapra tesznek fel: minden áron megszerezni egy szarvastehén csapatot, és tudtára adni a többi bikának, hogy övék a szaporodás kizárólagos joga.

Mivel egyszerre többen is benyújtják igényüket, hetekig tartó bőgéssel döntik el, ki lesz a befutó. A tehenek ezalatt félrehúzódva, szenvtelenül, látszólag blazírtan figyelik a kitartó üvöltözést. Nem avatkoznak közbe, nem részrehajlók, nem mutatják ki szimpátiájukat senki felé, csak békésen legelésznek, és várják, hogy a bikák lejátsszák a maguk meccseiket.

De hogyan lehet bármit is eldönteni barátságtalan bőgéssel?

Minél mélyebb, annál jobb?

Régóta megfigyelték, hogy a szarvas nőstények figyelmét a mélyebb üvöltések keltik fel. Azt is, hogy a nagyobb testméretű bikáknak többnyire mélyebb a hangjuk. Hogy miért alakult így, nem teljesen világos. Feltehetően nagyobb családi sikereket értek el a mélyebb ordítású szarvasbikák a nemzedékek során, mint szopránabb társaik.

Egyik magyarázat lehet a hangmagasság és a testméret közötti kapcsolat. A hang mélységét ugyanis a gége helyzete határozza meg: minél lejjebb lehet mozdítani a torokban, annál alacsonyabb frekvenciával tör elő. Olyan mint egy fúvós hangszer. Amikor egy szarvasbika üvölt, gégéjét a legvégső határig, egészen a mellcsontjáig lehúzza. Ennél tovább nem lehet.

egy nagyobb példány, fizikai adottságainál fogva, mélyebbről képes előcsalogatni közlendőjét, mint egy kisebb. Ezért pár hetes bömböléssel a legtöbbször világosan tisztázható, ki is az alfa, és ki a béta.

Ha mégis akad értetlenkedő, akkor személyesen találkoznak, egy sétára. Alaposan szemügyre veszik egymást, miközben bőgve, agancsot rázogatva ballagnak egymás mellett. Ha még most sem jutnak dűlőre, akkor agancsot akasztanak és durván összecsapnak.

Miért bőgnek a férfiak?

Sokáig egyedülálló különleges emberi tulajdonságnak tekintették a leszállt, alacsony helyzetű gégét, ennek tulajdonították, hogy kialakulhatott a tagolt beszéd. Csakhogy a gége lejjebb helyezkedik el a férfiaknál, mint a nőknél, és ami a beszédet illeti, ez valójában hátrányt jelent. A nők például a diszkrét magánhangzók nagyobb tartományát képesek kiadni, mint a férfi.

Nyugodtan feltételezhetjük ezért, hogy más okból így a férfiaknál. Amikor hallgatunk valakit, amint beszél, sokkal több információt nyerünk, mint amennyit pusztán a szavak hordoznak. Talán tudatában sem vagyunk, de nemcsak a gímszarvasok mérik fel a másokat hangjuk alapján, hanem az emberek is.

A nőinél mélyebb emberi férfihang evolúciós célja ezért a szarvasokéhoz hasonló is lehetett: utal a testméretre, és az ebből fakadó dominanciára. Talán, ezért találják a nők vonzóbbnak a mélyebb hangú férfiakat?

Merthogy az Aberdeeni Egyetem kutatói szerint igenis a nők inkább a mély hangokat részesítik előnyben, ráadásul jobban emlékeznek egy mélyebb hangú férfi szavaira. A férfiakról pedig kiderítették, hogy megváltoztatják a hangmagasságukat, amikor egymással vetélkednek.

Ez a Barry White-effektus.

Ugyanerre jutottak a Pittsburghi Egyetemen is, ahol társkereső játéknak álcázott kísérletet szerveztek: a férfi hallgatók egy láthatatlan férfi riválissal ellenében kellett nőktől randevút nyerniük. Minden résztvevő beszélt a titokzatos ellenféllel, az eredmények pedig egészen meglepőek voltak:

• Azok, akik úgy vélték, hogy fizikailag erősebbek, mint riválisuk, mélyebb hangon szólaltak meg, hogy hangsúlyozzák erejüket és megfélemlítsék versenytársukat.
• Azok viszont, akik kevésbé dominánsnak gondolták magukat, magasabb hangmagasságra váltottak, mint ahogy szoktak, azért hogy elkerüljék a konfliktust. A szavakon túl mintha azt is jelezték volna: „ok haver, ne harcolj velem, nyertél”.

A mély férfi tónus kettős előnynek bizonyulhatott az evolúció során: segítette kizárni a riválisokat, és vonzóbbá tette gazdáját a nők körében. Win-win helyzet.

De mit kezdjünk azokkal a nőkkel, akik Barry White, vagy Jim Morrison helyett Justin Timberlake-et vagy John Lennont részesíti előnyben? Semmit, merthogy a különböző civilizációk, kultúrák már rég cizellálták a nettó túlélésre berendezkedett ősi világunkat, ösztöneinket. A vonzalom okai sokrétűbbek lettek. Ezért nem lehet biztosan kijelenteni ma már, hogy csakis egy dörgő basszus hangon megszólaló izompacsirta lehet a befutó.