Az elmúlt napokban ítélték oda a 2021-es Nobel-díjakat, amelyeket decemberben adnak át a nyerteseknek, méghozzá úgy, ahogy tavaly: a koronavírus-járvány miatt mindenki a saját országában veszi át a kitüntetést. A díj a létező legmagasabb rangú elismerés, amelyet egy tudós, író, költő vagy bármely nagy hatást kiváltó ember kaphat a földön, ezért nagy gondossággal választja ki a Svéd Tudományos Akadémia, valamint a norvég parlament (Nobel-békedíj) Nobel-bizottsága az arra érdemeseket.

Akkurátus vizsgálódás ide, alapos mérlegelés oda, mégis számos mellényúlás, meredek eset, botrány tarkítja a 120 éves díj történetét.

Fekete öves diktátorok is indultak

Hogy csak a legmorbidabbat említsük: Adolf Hitler Nobel-békedíjra jelölését 1939-ben. Alfred Nobel végrendeletében leszögezte, hogy a Nobel-békedíjat az kaphatja meg,

Ugyan a Führer jelölésekor éppen még nem rohanta le Lengyelországot, és hivatalosan csak pár hónappal később tört ki a II. világháború, a „béke földi hercege” (ahogy a hivatalos jelölőlevél nevezte a kancellárt) mögött már dolgos évek sorakoztak: megszállta Ausztriát (1938), faji megkülönböztető törvényeket léptetett életbe (nürnbergi törvények), levezényelt néhány politikai gyilkosságsorozatot és zsidóellenes pogromot (hosszú kések éjszakája, kristályéjszaka).

Valójában a jelölés a svéd parlament egyik képviselőjétől eredt, és ironikus tiltakozás akart lenni Hitler ellen. 

Nobel-békedíjra ugyanis bármelyik ország parlamenti képviselője tehet javaslatot, de jelölhet a föld összes szociológia-, filozófia-, jogprofesszora is. A személyek kiléte azonban titkos, csak ötven év elteltével hozzák nyilvánosságra.

Hitler esete azonban hamar napvilágra került, és rögtön óriási botrányt keltett.

Nem korbácsolt viszont apró széllökést sem Sztálin dupla Nobel-békedíj-jelölése 1945-ben és 1948-ban. Hiába jelentkezett be a világháború győzteseként a nívós elismerésre, egyszer sem nyerte el. Hitler sem járt szerencsével, aki már csak azért sem volt esélyes, mert ő maga tiltotta meg a németeknek 1935-ben, hogy elfogadják a kitüntetést, méghozzá azért, mert nem tetszett neki, hogy Carl von Ossietzky német pacifista újságíró Nobel-békedíjat kapott.

Hasonlóan botrányos volt az indiai Mahatma Gandhi esete is, akit nem kevesebbszer mint ötször jelöltek Nobel-békedíjra. Ha valaki méltó az elismerésre, akkor az erőszakmentes küzdelem világtörténelem-alakító függetlenségi vezetője egyértelműen az volt.

Nem úgy, mint Knut Hamson norvég író, aki 1920-ban lett irodalmi Nobel-díjas. Nem írói kvalitásai okoztak felzúdulást, világirodalmi jelentőségű műveinek színvonalát és jelentőségét csak kevesen vitatják. Máig őt tekintik a legnagyobb norvég szerzőnek, huszonkét regényét fordították le magyarra. Ellentmondásos megítélését fékezhetetlen náciszimpátiája okozta.

Már 1919-től, az I. világháborút lezáró versailles-i szerződés után együttérzéssel figyelte a német nacionalizmus terjedését, és ennek a harmincas években már nyíltan hangot is adott.

Nem csinált titkot a náci ideológia iránt érzett vonzalmából Konrad Lorentz osztrák zoológus, ornitológus, a modern etológia egyik atyja sem. Ő nemes egyszerűséggel belépett a német Nemzetszocialista Pártba 1938-ban, amit később azzal magyarázott, hogy náci párti tagságával akarta megalapozni kutatói karrierjét. Az Ember és kutya, a Salamon király gyűrűje vagy A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című korszakos művek szerzője mindezek ellenére megkapta az orvostudományi Nobelt 1973-ban, nem kis visszhangot kiváltva.

Forradalmi felfedezés volt, de nem úgy

Már rég nem alkalmazzák, sőt igazi horrornak tartják a koponyalékelést és a homloklebenyek szándékos roncsolását, más néven a lobotómiát. A negyvenes években még  forradalmi módszerként ünnepelték, amellyel „sikerrel” lehet kezelni a skizofréniát. Kár, hogy a hegyes fémkalapáccsal átütött koponyakezelésekbe sokan még ott a műtőasztalon meghaltak. Aki mégis túlélte a „korszerű” beavatkozást, többnyire öntudatlan élőhalottként vegetált tovább. „Áttörést hozó módszeréért” mindenesetre orvostudományi Nobel-díjjal jutalmazták António Egas Moniz portugál neurológust 1949-ben. Nevét örökre bevésték a tudomány panteonjába. 

Vegyék vissza!

De miért nem veszik vissza a Nobel-díjat azoktól, akiknek tudományos „eredményeit” az utókor megcáfolta, és azoktól, akiknek élete és munkássága erkölcsileg megkérdőjelezhető?

A válasz egyszerű: a megítélt

Történjék bármi, nincs apelláta, a Nobel Alapítvány alapszabálya egyértelműen fogalmaz.

Olyan, mint a bumeráng

Sokan szeretnék visszavonni a DNS kettősspirál-szerkezetének egyik úttörő felfedezője, James D. Watson amerikai molekuláris biológus orvostudományi Nobel-díját is. A genetika tudományát megalapozó 1953-as felfedezésért (Francis Crickkel és Maurice Wilkinsszel) közösen részesültek a legmagasabb elismerésben 1962-ben.

Csakhogy a genetika atyja nem tágít attól a meggyőződésétől, hogy genetikai különbségek miatt lényeges különbségek vannak a fehér és a fekete bőrű emberek intelligenciaszintje között, méghozzá a fehérek javára. Habár semmi sem támasztja alá, nézeteit mégis többször hangoztatta, többek között két éve is, kilencvenévesen, a PBS amerikai közszolgálati tévécsatornán egy róla szóló dokumentumfilmben. Támadták azért is, mert szerinte a feketéknek génjeikből fakadóan erősebb a libidójuk, és teljesen rendben van, ha egy nő elveteti a homoszexualitás génjét hordozó magzatát.

Szavaiért megfosztották minden Cambridge egyetemi tisztségétől, ám a szabadszájú biológus

Pedig Watson egyáltalán nem ragaszkodik Alfred Nobel profilját mutató aranyérméhez: anyagi okokra hivatkozva 2014-ben elárverezte.

A boldog befutó, Aliser Uszmanov orosz nagytőkés 4,1 millió dollárt adott érte,  és ahelyett hogy vitrinbe tette volna, visszaszolgáltatta a tudósnak, mondván: elfogadhatatlan, hogy egy ilyen formátumú tudós Nobel-díja eladására kényszerül.