Fortélyos félelem igazgat minket életünk során, állandó a bizonytalanság, és csak ritkán múlik a szorongás. De ha hirtelen elönt minket a verejték, felgyorsul a szívverésünk, hiperventillálunk és ájulás környékez egy dugóban veszteglő, zsúfolt buszon, metróaluljáróban vagy a liftben, akkor minden bizonnyal klausztrofóbiában szenvedünk.

A fóbia olyan elhatalmasodott, indokolatlan félelem bizonyos tárgyaktól, helyzetektől vagy személyektől, amelytől nem tudunk szabadulni. Szinte bármitől extrém módon retteghetünk: a magasságtól (akrofóbia), az oltástól (vaccinofóbia), a nőktől (ginofóbia) és anyósunktól (pentherafóbia), vagy akár a tőlünk jobbra elhelyezkedő tárgyaktól (dextrofóbia) is. Hiperaktív agyunk nem bír nyugodni, mindig talál valami eszement agyrémet. 

A klausztrofóbiások például a zárt terektől és a bezártságtól, korlátozottságtól viszolyognak, akár olyannyira, hogy fojtogató szorongásuk normális életvitelükben is akadályozza őket. Nincsenek kevesen, ez az egyik leggyakoribb fóbia az iszonyok sötét rengetegében, és kétszer annyi nőt taszítanak a szűk helyek, mint férfit. Összesen az emberiség két–hét százaléka (köztük pár százezer honfitársunk) retteg a repüléstől, kerüli el nagy ívben a barlangokat és feszeng a fodrászszékben. Vagy éppen a lélegeztetőgépeken.

Rettegünk a rettegéstől

Nem is maguktól a helyektől félnek, hanem inkább attól, hogy ha bezárják őket oda, elfogyhat a levegő, és megfulladnak. Vagy beszorított helyzetükben végtagjaik mozdulatlanságra lesznek ítélve, és nem tudnak elmenekülni. Mi több: magától a fenyegető helyzetben rájuk törni készülő páni félelemtől rettegnek.  

Abszurd, irracionális viselkedés ez, hiszen a piros lámpánál várakozó troli vagy egy csivitelő női hajszalon nem igazán tűnik életveszélyes helyszínnek.  

Miért létezik akkor ez az értelmetlen, felesleges, kényszeres hideglelés? Lehet, hogy a klausztrofóbia csak egy modern kori túlhajtott szorongásos zavar? Vagy mélyen belénk kódolt evolúciós vívmány?  

Vérünkben van?

Hogy az ember már ősidőkben sem szeretett csapdába esni vagy zárt térbe, mondjuk egy beomlott barlangba szorulni, nem falrengető sejtés. Nyilván úgy fejlődtünk, hogy ha tehettük, kerültük a veszélyesnek vélt helyeket. Akkor ez az ősi ösztön munkál bennünk, amikor inkább hazagyalogolunk, mintsem egy automatikus központi záras taxiba huppannánk?  

Nem feltétlenül. Például mit kezdjünk azzal, hogy nem igazán létezik a világon klausztrofóbiás bányász, pedig  meglehetősen jó okuk lenne rá? Vagy mi van a szűk helyeket kedvelő barlangászokkal? És a mélytengeri búvárok hogy érzik magukat?

A tudomány kissé tanácstalan szűk terekben kitörő pánikrohamügyekben és egyelőre több válasza is van a klausztrofóbiára.

Könnyen lehet például, hogy mindössze múltbéli nyomasztó tapasztalataink hatására száll inunkba a bátorságunk. Agyunk összefüggésbe hozza a rossz emlékű kicsi helyet a közvetlen veszéllyel. Ha valamikor szorultunk már liftbe, a dermesztő emlék

Az is, ha gyerekkorunkban barátaink viccből ránk zárták a fürdőszoba ajtaját, lekapcsolták a villanyt, és magunkra hagytak, netán az ágyneműtartóba raktak, és ráültek az ágyra. Ezek életre szólóan velünk maradó „tréfás” traumák.  

Valójában a klausztrofóbia egy ingerre adott kondicionált válaszként is felütheti fejét, méghozzá oly módon, hogy összefüggésbe hozzuk az átélt rémisztő élményt a zárt hellyel, a kapcsolatot pedig agyunk örökre megjegyzi. Legközelebb elég csak megdöccennie a liftnek, máris falfehérek leszünk és hiperventillálni kezdünk.

Kiszabadulhatunk!

Jó hír, hogy ha meg szeretnénk szabadulni fóbiánktól (valószínűleg kitörő örömmel), többféleképpen is megtehetjük. A szembesítéses módszer (in vivo expozíció) például az esetek háromnegyedében sikerrel jár. Direkt módon megtapasztalhatjuk, hogy semmiféle életveszély nincs arrafelé, egyszerűen csak

Az a tény pedig, hogy pikkpakk megszüntethetjük fóbiánkat, cáfolni látszik az előbbi elképzelést, hogy a klausztrofóbia egy öröklődő, evolúciós, genetikai sajátosságunk.

Egyes teóriák szerint egyik elmélet sem pontos: a klausztrofóbia ugyanis egyfajta születési trauma, amelyet világrajövetelünkkor hozunk magunkkal. Mindnyájan, de kiváltképp ha kissé nehezebben bújunk ki a földi életbe.  

Bármi is az igazság, egyértelműen tudjuk, hogy többnyire az érzékenyebb emberek élnek át halálfélelmet, mondjuk egy boros pincében, vagy egy zsúfolt boltban, sorban álláskor. Sovány vigasz, de jó ha tudjuk, hogy még a legmegrázóbb pánikroham sem tart tovább fél óránál. 

Próbálkozhatunk persze...

Akár génjeinkben van, akár rossz élmények váltják ki belőlünk vagy a világrajövetelünkkor születik a fóbia, az biztos, hogy ha szorult helyzetbe kerülünk, a legjobb, amit telhetünk, hogy megpróbáljuk elterelni a figyelmünket. Ha ez netán kútba fulladna (mert nem annyira szeretünk két emelet között létezni,

akkor vegyünk jó pár mély lélegzetet, lehetőleg hasi légzéssel. Ha ez sem segít, jöhet a progresszív relaxáció, amikor is összeszorítjuk minden izmunkat, majd hirtelen ellazítjuk magunkat. Szorgos ismétléssel.

Érvényes módszer mind, de kívülről, hűvös jóindulattal születtek, kényelmes fotelből, tét nélkül. Mint afféle Bölcs Cili néni intelmei. Ezért ha két emelet közt még mindig tombol a pánik (jó eséllyel igen), akkor nincs jobb, mint az alábbi relaxációs cselekvési terv.