A Wehrmacht által rendszeresített újító dizájn nem lőtt, nem repült, és nem volt páncélozott, ennek ellenére az ellenfél is azonnal rendszeresítette, sőt a mai napig mindenütt használják. Ismerje meg a marmonkannát!

A felénk marmonkanna néven ismert, világszerte kedvelt és használt fém üzemanyagtartály a formatervezés egy rejtett legendája. Az elterjedését ugyan a II. világháborúnak köszönheti, elsöprő sikerének titka okos részletek sorában rejtőzik.

A modern idők modern kannáját a schweimi Müller és társa főmérnöke, Vinzenz Grünvogel tervezte 1936-ban. A német fegyveres erők elvárásai világosak voltak: szerettek volna egy húszliteres kézi tartályt, amiből egy katona el tud vinni két telit vagy négy üreset.

Müller tartálya ezért három fogantyút kapott, de ennél sokkal többet tudott: a nagy kiömlőnyílás és a beleépített levegőztető miatt könnyű volt feltölteni és kiüríteni, és könnyen zárható volt. Tégla formája miatt egymásra pakolható volt, szemben a korábbi, háromszög keresztmetszetű elődeivel. A lekerekített sarkok és az oldalára tervezett bemélyítés miatt azt is kibírta, ha leesett a járműről. A fogantyúk mögötti púpban megtartott levegőnek köszönhetően ráadásul vízbe ejtve sem süllyedt el.

Az eszközt kipróbálták a spanyol polgárháborúban, majd kis módosítással 1937-ben rendszeresítették a német fegyveres erők, és a háborús készülődés jegyében rögtön ezresével kezdték felhalmozni.

Mindenkinek kellett

1939-ben Paul Pleiss amerikai mérnök a német kollégájával közös indiai autós kiránduláson találkozott először a kannával. Az autóval együtt sikerült hazavinnie egyet, és az amerikai hadügyminisztériumhoz fordult vele, ahol azonnal teljes érdektelenség fogadta, végül biztos, ami biztos alapon átvették, és saját szakembereikkel átterveztették. Az amerikai változaton a bemélyítés egyszerű X alakot kapott, a kanna szája menetes és csak csavarkulccsal nyitható lett, hegesztés helyett szivárgásra hajlamos préselt kötés tartotta össze.

A kanna így hitványabb, de tömeggyártásra alkalmasabb és könnyebb lett, ennek jelentősége később vált jól láthatóvá, amikor csak az európai hadszíntéren 19 millió jerrycanre (a kanna nevében megmaradt, hogy honnan érkezett: a jerry a german, vagyis a német „becézése”) volt szükség, és előfordult, hogy a tartályok gyártási korlátain és a velük szállított üzemanyag elmaradásán múlott az előretörés sebessége.

Roosevelt elnök maga is így nyilatkozott:

Ezek nélkül a kannák nélkül lehetetlen lett volna, hogy a seregeink még az 1940-es német blitzkrieg sebességét is meghaladó villámgyorsasággal vágják át magukat Franciaországon.

A britek még gyorsabban belátták a dizájn előnyeit, amikor Norvégiában először találkoztak a tartállyal. Addig ugyanis „roskatagnak” csúfolt, 4 gallonos konzervszerű lemeztartályokat használták, amik drágák és nagyon sérülékenyek voltak. A könnyen kilyukadó és szétnyíló tartályokból átlagosan az üzemanyag negyede veszett oda, egy alkalommal pedig a fedélközben összegyűlt nafta gyulladása miatt egy hajót is elveszítettek.

A britek minden, németektől zsákmányolt példányt haladéktalanul használatba vettek, és hasonlóan járt el a szovjet hadsereg is, amely szintén rendszeresítette, és rendületlenül gyártja Oroszországban azóta is.

Ami minket illet, a magyarok is a II. világháború idején ismerték meg a híres tartályt, és itt különös módon egy amerikai mérnök-autógyáros dinasztia, a Marmon család neve ragadt rá. Ennek oka, hogy a Magyar Királyi Honvédség nagy számban vásárolt Kölnben gyártott Ford teherautókat, ezek azonban kétkerék-hajtással készültek, így utólag egy Marmon–Herrington-féle szabadalmaztatott megoldással a katonai igényeknek megfelelően négykerék-meghajtásúvá alakították őket. A teherautókat ezután Ford-Marmonnak vagy csak Marmonnak nevezték, a velük érkezett kannákat pedig marmonkannának.