Orbán Viktor miniszterelnök IV. Béla király IV. Ince pápához írott levelének másolatával ajándékozta meg 2021-ben a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus idején hazánkba látogató Ferenc pápát. Vajon mit tartalmazott ez az 1250. november 11-én, vagyis nyolc évvel a tatárjárás után keltezett levél?

A király felhívta a pápa figyelmét: a mongol fenyegetés nem múlt el. Hogy

sem a megtehető dolgok elmulasztása, sem hanyagság miatt ne érhessen vád minket,

ismertette azokat az intézkedéseket, melyeket megtett Magyarország és Európa védelmére. Mivel sem Rómától, sem a császártól, sem a francia királytól

sem kaptunk semmi bátorítást vagy segítséget, csak szavakat.

IV. Béla Kelet-Európa rutén és lengyel uralkodóival és népeivel erősítette meg a szövetséget, és a kunokat is befogadta. A király azt is tudatta az egyházfővel, hogy várakkal erősítette meg a Duna vonalát. Némi szemrehányás is kiolvasható a levélből, amiért a pápa és IX. Lajos francia király nagyobb gondot fordítanak a Szentföldön létrehozott keresztes államok védelmére,

melyek, ha elvesznének, mentsen Isten, nem ártana annyit Európa lakóinak, mintha egyedül a mi országunk kerülne a tatárok birtokába.

Egy alig burkolt fenyegetés is kiolvasható a levélből:

Amennyiben a szentatya nem nyújt segítséget, és a szükség rákényszerít, akaratunk ellenére ugyan, de megegyezünk a tatárokkal.

Végül újra arra kéri az egyházfőt, „e válságos időben nyújtsatok kellő segítséget a hit védelmére, a köz javára”. Aki a teljes szövegre kíváncsi, lapozza fel a Nagy Balázs által szerkesztett Tatárjárás című kötetet. (Bp. 2003, Osiris, 196–198. o.)

Megmenthették volna Magyarországot?

Milyen érzésekkel olvasgathatjuk manapság ezt a levelet? Levonhatjuk belőle azt a következtetést, hogy a nyugat-európai államok sohasem siettek Magyarország segítségére? A tatárjárás idején valóban passzívak maradtak, a mohácsi csata évében az egymás közti háborúskodással voltak elfoglalva, 1956-ban pedig eltűrték a szabadságharc leverését. Vagyis azt olvashatjuk ki a híres levélből, hogy a nyugati segítségre való várakozás helyett inkább a kelet-európai államokkal és népekkel érdemes szorosabb szövetséget létrehozni?

A történész kénytelen felhívni a figyelmet egy fontos tényre: a középkorban az európai hadtudomány még nem jutott el arra a szintre, hogy képes lett volna hatékonyan szembeszállni egy óriási ázsiai birodalommal. A nagyobb európai hadseregek ellátása, felfegyverzése és távolabbi területeken való bevetése általában sikertelennek bizonyult. Még a 16. században is számtalanszor megtörtént, hogy az összegyűlt hadsereget az élelemhiány és a betegségek felbomlasztották, mielőtt még összecsaphatott volna az ellenséggel. E gyengeséget jelzik – minden kezdeti eredményeik ellenére – a keresztes háborúk végső kudarcai is. Európa aligha tudta volna megvédelmezi Magyarországot, de a magyar király részéről érthető, ha nehezményezte, hogy ezt meg sem próbálta.

Akik valóban segítettek

IV. Béla híres levelében azonban a remény is felvillan. Mert Európa mégsem maradt passzív, a király elismeri, hogy kapott segítséget

a jeruzsálemi ispotályos háztól, amelynek tagjai kérésünkre nemrég fegyvert öltöttek a pogányok és szakadárok ellen, országunk és a keresztény hit védelmére.

Béla király arra is emlékezhetett, hogy a muhi csatában a provence-i származású Raimbaut de Caromb magister feláldozta az életét templomos lovagjai élén Magyarország védelmében. Azt már nem tudhatta, hogy másfél évszázad múlva 3-4000 francia és burgundi nehézlovas vesz részt Zsigmond király oldalán a nikápolyi csatában – hogy vereséget szenvedve újra bebizonyítsák az ázsiai hadszervezet fölényét. Az európai hadtudomány csak a harmincéves háború után jutott el arra a szintre, hogy képes legyen kiseperni Magyarországról a keleti megszállókat.

Ekkor Európa meg is tette ezt. Ne feledjük, Lotharingiai Károly és Savoyai Jenő Párizsból, Bádeni Lajos és Miksa Emánuel a Német–római Császárságból, Montecuccoli, Veterani és Piccolomini Itáliából, Berwick hercege Angliából érkezett Magyarországra. Egy lengyel király (III. János), egy puritán pápa (XI. Ince), egy vallásos császár (I. Lipót) és egy zsidó bankár (Oppenheimer) közreműködésével ők tették lehetővé, hogy kiszorítsák hazánkból annak a második rabszolgatartó ázsiai birodalomnak a hadseregét, amely a tatároknál jóval tovább pusztított a Kárpát-medencében.

Igaz, 1956-ban a nyugati hatalmak az atomháború veszélyétől tartva nem léptek fel ugyanilyen határozottan hazánk védelmében az azt megszálló, harmadik rabszolgatartó birodalommal szemben. A hidegháborúban aratott győzelmükkel azonban mégiscsak tettek valamit annak érdekében, hogy Magyarország visszanyerhesse függetlenségét. Ha a Nyugat nem is nyújtott (vagy nyújthatott) ott, akkor és azonnal segítséget Magyarországnak, amikor erre a legnagyobb szükség lett volna, azt sem állíthatjuk, hogy „az atyai nyájból szinte kirekesztve, nem mint édesfiak, hanem mint mostohák, a szükségtől hajtva” hiába várt volna segítséget az ország – ahogy ezt IV. Béla király levelében olvashatjuk.

Mennyit tud valójában a történelemről? Tegye próbára tudását a Rubicon-próba kvízjátékban! Mind a 13 pontot csak egy igazi történelemzseni szerezheti meg! 

Ez a támogatott szerkesztőségi tartalom a Rubicon Történelmi Magazin közreműködésével jött létre.