Már több mint száz év eltelt azóta, hogy Martha, miután elvesztette párját, George-ot, 1914. szeptember 1-jén szomorúan meghalt. Pedig a Cincinnati Állatkert mai értéken 23 ezer dolláros jutalmat ajánlott fel annak, aki társat talál neki, de senki nem járt sikerrel. Testét kitömték, és szobrot emeltek a madárnak, Martha ugyanis az utolsó élő vándorgalamb (Ectopistes migratorius) volt a világon.

Az egészben az a furcsa, hogy ötven évvel korábban még sok milliárd utasgalamb szelte Észak-Amerika egét. Olyan méretű kolóniákban éltek, hogy beszámolók szerint hosszú órákra elsötétítették a napot, amikor elrepültek az emberek felett. John James Audubon, a híres természettudós és ornitológus írta le először ezt a galambfajt 1833-ban. Ő jegyezte fel, hogy látott akkora sokadalmat is, ami három napra napfogyatkozást idézett elő.

Vérbeli társas lény volt

Bár ez lehet, hogy túlzás, az biztos, hogy hatalmas területeken éltek. Beszámolók szerint 1871-ben csak Wisconsin államban több mint kétezer négyzetkilométernyi területet laktak be. Teljes népességüket pedig alsó hangon hárommilliárdosra becsülik, de nem kizárt, hogy az 1800-as években még ennél is jóval többen hasították a levegőt.

De hogyan történhetett, hogy

Akármilyen hihetetlen, de nem valamiféle gyilkos kór vitte el őket a földi faunából. És nem is rájuk vadászó ragadozó állatok. Hanem egy valódi csúcsragadozó, az ember.

Az vándorgalambok balszerencséjére az emberek igencsak szerették fehérjében gazdag húsukat. Már az indián őslakosoknak is az egyik alapvető táplálékuk volt. A végítélet azonban a fehér emberek megjelenésével érkezett Észak-Amerikába, akik (főleg a szegényebb rétegek) úgyszintén rákaptak a galambhúsra. Ám ez még nem pecsételte volna meg a madarak sorsát.

Ahogy terjeszkedtek a bevándorlók, úgy fogytak el természetes élőhelyeik. Ráadásul a telepesek egyre inkább fenyegetve érezték tőlük a terményeiket.

Kész istencsapásai voltunk

A valódi csapás azonban az emberek vadászatnak becézett, lelkes mészárlásában keresendő. Nehéz ma már megérteni a korszellemet, de éppen ugyanazokban az évtizedekben láttak neki az amerikai bölények teljes likvidálásának is. Pedig ők sem voltak kevesen: becslések szerint akár százezres csordákban, összesen 60 milliónyian dübörögtek a prérin szeltében-hosszában. 1830-tól kezdődően egy nagyszabású akció keretében kezdték kiirtani a szarvasmarha legközelebbi (bozontos) rokonát.

Ezt a vasútépítő munkások élelmezésével, na és az engedetlennek tartott indiánok létalapjának megszüntetésével indokolták. A bevándorlók nem függtek a bölényektől,

Hajszál híján örökre letörölték a teljes fajt a föld színéről, alig pár száz, állatkertekbe vagy bekerített magánfarmokra menekített állat úszta csak meg a vérrontást.

Nem agyag-, hanem vándorgalamblövő verseny

Valami hasonló történt az vándorgalambokkal is. Szinte önként kínálták magukat a vadászoknak. Rengetegen voltak, és gyanútlan természetük miatt szinte gyerekjáték volt levadászni őket. Nem is haboztak sokat Amerika bátor puskásai, egymás után rendeztek irtóversenyeket a XIX. század második felében, ahol az diadalmaskodott, aki a legtöbb vándorgalambot tudta adott idő alatt kilőni.

Annyira elterjedt ez a passzió, hogy 1890-re majdnem az összes vadon élő galamb eltűnt, az utolsót 1896-ban látták Louisianában. Hiába hozott 1897-ben vadászatot tiltó törvényt Michigan állam, már túl késő volt. Tizenhét évvel később az utolsó ismert (állatkertben) élő vándorgalamb is elpusztult, egyedül, a ketrecében.

Érthetetlen és szomorú történet, de eléggé meglepő az is, hogy közeli rokonaik, a városi galambok az emberek között, velük szinte összebútorozva, közös épületekben lakva, közös kenyéren élve köszönik, de prímán elvannak.