A Mars bolygó messze van, nehéz oda eljutni és még nehezebb leszállni. Eddig a küldetések fele kudarccal végződött, amin a mérnökök hajlamosak felizgatni magukat. Irány tehát az Utopia Planitia!

2021 májusában landolt a vörös bolygón a  Csu-zsung marsjáró, amely az első kerekeken mozgó nem amerikai eszköz volt. Az elmúlt egy évben a rover több mint másfél kilométert tett meg a Utopia Planitián alig pár száz kilométerre amerikai társaitól, a Curiositytől és a Perseverance-tól.

Az Utopia Planitia 3300 kilométeres átmérőjével az egyik legnagyobb becsapódási kráter a Naprendszerben. Van-e valami különös oka, hogy mindenki ott száll le? A válasz valahol a szondák és a kutatók vitájában keresendő.

Lapos, biztonságos, unalmas

A tudományos kutatás céljai és a küldetés megvalósítása sajnos gyakran szöges ellentétben vannak. A kutatókat minden érdekli, a tervezőket pedig az, hogy az eszközük lehetőleg sima és vízszintes területre érkezzen. Utóbbi különösen fontossá válik akkor, ha a küldetések jelentős része kudarccal végződik, így akkor is jobb, ha síkságra érkeznek a marsjárók, ha az tudományosan viszonylag érdektelen.

A Naprendszer minden bolygója kemény meteorbombázásnak volt kitéve, amíg a dolgok le nem nyugodtak 3,7 milliárd évvel ezelőtt. Ennek nyomait a Földön az időjárás régen eltörölte, máshol azonban megmaradtak a nyomai. Ilyen hely a Mars hegységek borította déli féltekéje. Az északi féltekét egy óriási becsapódás lapította ki. Hasonló esemény volt, mint az a Földet érő becsapódás, amely végül a Hold kialakulásához vezetett.

A hegyek között leszállni egyébként nem lehetetlen. Itt landolt az első sikeres küldetés, a szovjet Marsz-3 is 1971-ben.

Fontos továbbá, hogy a két földrajzi régió közötti átjárást nagyon megnehezíti (vagy inkább ellehetetleníti) az elvágólagos határvonal, amely egy-három kilométer magasságú függőleges sziklafalat jelent.

A lényeg tehát, hogy két-három jó leszállóhely van a Marson, és mindenki a legbiztosabbat választja.