Megtalálták a világ legunalmasabb emberét
További Ma Is Tanultam Valamit cikkek
- Csehszlovák kém lehetett a saját halálát eljátszó brit politikus
- A világ leghalálosabb kertjébe csak saját felelősségre és kísérővel lehet belépni
- 50 éves Lucy, a világ leghíresebb fosszilis popsztárja
- Jaj annak a férfinak, aki nem jól udvarol, megeszi a nő!
- Eljárt az idő a nyolc óra felett: négyórás az ideális munkanap
„Csak az unalmas ember unatkozik” – szól a mondás, a kérdés csak az, ki számít unalmasnak? Merthogy ez egy erősen szubjektív jelző. Ami egyeseknek egyhangú, lapos és ingerszegény, másoknak vérpezsdítő, izgalmas és lebilincselő.
Nem hagyta nyugodni a téma a tudósokat sem, és egyáltalán nem tartották unalmas időtöltésnek, hogy több kísérletben és tanulmányban utánajárjanak, hogy kit és mit tartunk unalmasnak. Több mint ötszáz embert kértek meg, hogy szedjék össze a legunalmasabb jellemzőket, elfoglaltságokat és szakmákat, majd rangsorolják azokat.
Nem lennék napjaink egyik legkurrensebb és legkeresettebb szakértőinek helyében, merthogy az adatelemzés futott be első helyen az unalomrangadón. Az adatokat szorosan követte a könyvelés, a harmadik helyen pedig az adózás és a biztosítás osztozott. Kissé lemaradva söprögetett a takarítás, mögötte pedig a banki munka kullogott.
Unjuk a durmolást
Ha úgy vesszük (legalábbis a sztereotípiák szerint) valóban nem tűnnek kalandos hivatásoknak ezek a munkák. Ám hogy a legunalmasabb időtöltések közül az alvás (!) került az élre, igazán lélegzetelállító fordulat (de legalább most már tudjuk, miért ásítozunk elalvás előtt).
A szendergés mellett a vallás sem szöktette fel a pulzusszámot,
ahogy, meglepő módon, a tévézés sem. De a legtöbben nem csak a tévé előtt alszanak el (csöbörből vödörbe, egyik unalomból a másikba esve), unják bámulni az állatokat is (szegény madármegfigyelők). Azt eddig is sejtettük, hogy nem kecsegtet kirobbanó sikerrel, ha
furfangos számtani rébuszokkal
vagy híres matematikai tételek frappáns bizonyításával próbálunk udvarolni, de most az intuíciónk igazolást is nyert: a számokkal bíbelődést és általában a matematikát sokan zsibbasztóan unalmas foglalkozásnak tekintik. (Talán a matematikusok is unhatják magukat nagyon, az unalom ugyanis állítólag kihozza belőlünk a kreativitást, ami nem árt egy tétel bizonyításakor.)
Ha már így összejöttek, megkérdezték az önkénteseket a másik végletről is, hogy mely szakmákat tartják a legizgalmasabbnak: az örök favorit, az előadó-művészet vitte el a pálmát a tudomány orra elől, majd jött az (khm) újságírás, az orvoslás és a tanítás (nem úgy a tanulás).
Csalódást okozott a humorérzék hiánya
Érdekfeszítően alakult a legunalmasabbnak tartott emberi tulajdonságok sorrendje is. Azt gondolhatnánk, hogy a humorérzék hiánya lett utcahosszal a befutó, de nem, csak a második helyet sikerült megcsípnie, mert az érdeklődési körök hiánya lelépte. Harmadikként a véleménynélküliség végzett,
a panaszkodás pedig csak a negyedik helyre volt elég.
Meglepte a kutatókat, mennyire erős előítélet övezi az unalmasságot. Amikor azt kérdezték a vizsgálat résztvevőitől, írják le, milyennek képzelik az ilyennek vélt embereket, kemény jellemzőket soroltak fel: műveletlennek, monoton hangon beszélőnek, hidegnek, hozzá nem értőnek gondolták őket, és ha lehet, elkerülik őket. Sőt, odáig mentek, hogy jelentős összegeket is áldoznának azért, hogy ne kellejen velük tölteniük drága idejüket.
A rangsorok elemeit összerakosgatva mindenesetre könnyedén megalkothatjuk a világ legunalmasabb embereit. Színes egy társaság jött össze.
Még az előítéletek is unalmasak
És bár távolról sem igaz, hogy egy adatelemzőnek eleve unalmasnak (és ha már unalmas, akkor a sztereotípiák szerint egyben inkompetensnek is) kell lennie, sokan mégis minden alap nélkül összekötötték ezt a két, egymáshoz nem kapcsolódó tulajdonságot.
Unalomkutatók állítják, hogy az unalmassághoz társított vélt tulajdonságok valójában erősen meggyökerezett stigmák, és könnyen kiközösítéshez vezethetnek. Akire rányomják ezt a bélyeget, sokszor még esélye sincs bizonyítani, hogy az emberek tévednek.
És mivel képtelenség mindenkit alaposan megismerni, talán észre sem vesszük, de
állandóan sztereotípiákat gyártunk, azért, hogy tájékozódni tudjunk a társas világban.
Hasonlóságokat keresünk egyfolytában, és mindenféle csoportokba soroljuk azokat az embereket, akik számunkra hasonlónak tűnnek. Ha ez megtörtént, onnantól fogva egyformának tekintjük a csoportok tagjait. Se szeri, se száma ezeknek az előítéleteknek. Olyan sokan vannak, hogy ásítóan unalmas lenne felsorolni őket.