A mai ember a génjeiben hordozza a Neander-völgyiek emlékét, akiket hajlamosak kissé baltaarcú, de azért mosolygós ősemberekként elképzelni. A valóság ennél jóval sötétebb: valószínűleg nekik köszönhetjük, hogy kifejezetten harcias csapattá fejlődött az emberiség.

A tápláléklánc tetejéhez tartozó állatok territoriális természetűek. Kevés természetes ellenségük lévén saját fajtársaik jelentik a rájuk leselkedő fenyegetés nagyobb részét, ezért válik fontossá számukra egymás területeinek kölcsönös tiszteletben tartása. A túlszaporodás következménye, hogy elfogynak a rendelkezésre álló területek, a ragadozók pedig belső harcokkal szabályozzák saját populációjukat.

Ugyanez a mechanizmus a csapatban vadászó állatokra is érvényes, de esetükben már nem egyedi konfliktusokról, hanem kooperatív agresszióról beszélünk, közismertebb magyar nevén háborúról. Ez a viselkedés nemcsak a mai csimpánzokra, hanem korai őseinkre is jellemző volt. Tőlük örököltük mi is és a Neander-völgyiek is, akik 600 ezer évvel ezelőtt hódították meg Európát és Ázsiát.

Ügyesek voltak

A Neander-völgyiek nagyon hasonlók voltak az emberekhez: ismerték a tüzet, az ékszereket, művészkedtek és eltemették a halottaikat. Harcias természetük is hasonló lehetett az emberekéhez. A régészek gyakran találkoznak történelem előtti erődök, csaták és vérengzések nyomaival.

A Neander-völgyiek ügyes vadászok voltak, lándzsáikkal mamutokat és más nagyvadakat is elejtettek, és akkor sem haboztak, ha a területüket vagy a családjukat fenyegette valaki.

A leghatékonyabb fegyver ebben az időben a bunkó volt. Egyetlen gyors és pontos ütés a fejre azonnal kiiktatta az ellenfelet. Ennek a történelem előtti harcmodornak sok betört Neander-völgyi és Homo sapiens-koponya őrzi a nyomát. Egy másik árulkodó sérülés az alkar törése, ami a bunkót elhárítani próbáló, felemelt kart érő csapás következménye. Legalább egy esetben egy mellkasába fúródott lándzsa okozta sérülést is találtak egy Neander-völgyi fiatalembernél.

Mi még ügyesebbek voltunk

Az emberelődök háborúja ennél kevésbé közvetlenebb módon mutatja meg igazán magát: bár a világ egyéb tájai sem voltak kevésbé lakhatók, a modern ember százezer évig nem tudta elhagyni Afrikát. A népesség növekedése miatt bizonyos, hogy újabb és újabb területet kerestünk, de a hosszú késést nem a békevágy okozta, hanem az, hogy a fegyverek, a taktika és a stratégia hasonlósága miatt a háború nagyon sokáig döntetlenre állt.

A csontvázak arról árulkodnak, hogy a Neander-völgyiek robusztusak voltak. Ez annyit jelent, hogy brutálisan erősek voltak, ami közelharcban elsöprő lehetett a hozzájuk képest törékeny emberekkel szemben. A szemük is nagyobb volt, emiatt valószínűleg jobban láttak a sötétben, ez jól jöhetett éjszakai rajtaütéseknél.

Hogy pontosan mi törte meg az állóháborút, nem tudjuk. Technikai oka lehetett, mint az íjak megjelenése, vagy a vadászat és gyűjtögetés olyan jól ment, hogy az ember demográfiailag lekörözte a Neander-völgyieket, és túlerőbe került, esetleg mindkettő. A kitörés után százötvenezer évig tartott a Neander-völgyiek területének meghódítása, tehát ez sem volt egyszerű menet: legalább egyszer visszaszorították az embereket a mai Görögország és Izrael területéről. Az ember végső győzelmének oka az lehetett, hogy százezer év alatt végül sikerült beletanulnunk a háborúzásba.