Az olaszban, a franciában, az angolban a zero a görög Zephüroszból, illetve a latin Zephyrusból származik, aki a nyugati szél istene volt a görög mitológiában. A nyugati kultúrában 1202-ben bukkan fel először zephirum alakban, amikor az olasz matematikus, Leonardo Fibonacci így fordítja le latinra az arab szifr számot, ami a nullát jelenti.

Ábrázolása

Az első bizonyítékunk a nulláról a mezopotámiai sumér kultúrából származik, körülbelül 5000 évvel ezelőtt. Ott egy ferde kettős éket helyeztek a számok ékírásos szimbólumai közé, jelezve, hogy az adott helyen nincs szám, de ennek a korai nullának még nem volt saját jogú számértéke. A maják is feltalálták a maguk nulláját a 4. század környékén, és számszerű karakterrel jelölték. Az 5. század közepén Indiában pontszerűen ábrázolták, a 7. század végén terjedt el Kínában a mai ovális ábrázolással, innen érkezett az iszlám országokba. Az Indiában talált nullát az arab kereskedők hozták Nyugatra a 12. században.

Az indiai többjelentésű nulla

A tibeti buddhizmus alapfogalma a súnjata, ami az üresség tana, eszerint az anyagi testeknek nincs önálló és független létezésük. A zéró fogalmát az ürességre elsőként az indiaiak vezették be 458-ban: egy szanszkrit nyelvű kozmológiai értekezésben az üresség és a világmindenség kapcsolatát vizsgálja a szerző. De ott van a mitológiai Síva is, aki egyszerre teremtő és romboló, ha táncol, mindent elpusztít, minden feloldódik egy metafizikai pontban, ami téren és időn kívül létezik – ezt a pontot hordják homlokukon a hindu nők. Ha a pont is szertefoszlik, minden a kozmikus üresség része lesz, de ha Síva megint táncba kezd, új univerzum születik. Ezzel a mitológia háttérrel és filozófiai megközelítéssel már érthető, hogy miért épp az indiaiak tekintették először teljes értékű számnak a nullát.

Brahmagupta indiai matematikus volt az első, aki megmutatta, hogy egy szám kivonása önmagából nullát eredményez. A Közel-Keleten Mohammed ibn-Musza al-Khowarizmi matematikus szintetizálta az indiai aritmetikát, és megmutatta, hogy a nulla működhet algebrai egyenletekben.

Miért féltek tőle a görögök

Guido Tonelli olasz matematikus Genezis című könyve azt vizsgálja, hogy jönnek létre a csillagok, a bolygók a vákuumállapotból, vagyis a semmiből.  Azt is körbejárja, hogy miért volt a görögöknek a nulla és a végtelen visszatetsző: ellenkezett a logikájukkal, a rendezettségbe vetett hitükkel. Az ő tökéletességük a véges gömb forma volt, és nem értették, hogy lehet a nulla valami, amikor az a semmi, az őskáosz, hiszen bármit is szorzunk vele, azt elpusztítja, nullával osztani pedig igencsak értelmetlen. A görögöket elborzasztotta a nullához kapcsolódó végtelen semmi, ezért létezhet még ma is a nyugati kultúrában a nullát és az ürességet övező tabu.

A nulla filozófiája

Nem csak a görögök tartottak a nullától. Mikor megérkezett Nyugat-Európába, az egyházak egyöntetűen kiálltak ellene, mert a hittel teljesen szembement, hogy el kell fogadni valamit, ami nem létezik, a semmi nulláját, avagy a nulla semmijét. Isten ott van minden létezőben, a nulla tehát csak a Sátán műve lehet. De hiába volt az ellenkezés, a nullát elkezdték használni a matematikusok és a filozófusok. Descartes, Newton, Leibniz mind számoltak vele, ha koordinátákat kellett alkotni, vagy integrálszámításokat végezni.

A nullát az idővel is kapcsolatba lehet hozni, minthogy két abszurd létezővel van dolgunk. Ha nincs ember, idő sincs, a nulla pedig eleve a semmit jelenti, nem is kell hozzá feltétel. Douglas Coupland kanadai író írja egy regényében, hogy az idő totálisan emberi elképzelés, emberek nélkül felszívódik, amikor a végtelen és a nulla azonossá válik.

A 19-20. századi filozófusnak, Alfred North Whiteheadnek is megvolt a véleménye a nulláról:

A nullának éppen az a lényege, hogy a mindennapi életben nincs szükségünk rá. Senki nem akar nulla halat venni. Bizonyos értelemben a nulla a legcivilizáltabb tőszám, és használatát csak a kulturált gondolkodásmód kényszeríti ránk.

A 20. század közepén virágzó egzisztencializmus középpontjában a semmi áll, mint az az állapot, amelyből szabadon alakíthatjuk saját természetünket. Az egzisztencialista filozófusok, írók (Sartre, Camus) szerint az embernek szembe kell néznie magányával, semmisségével és a semmi alapján kell új cselekvéshez eljutnia. A semmi náluk az abszolút cselekvés vállalása és a meghatározottságok tagadása volt.