Imogene Rechtin 1910-ben kezdett kampányolni a csókolózás ellen, amikor egy cincinatti társasági rendezvényen undorodva látta, hogy a háziasszony minden meghívott nő szájára vagy arcára üdvözlésképpen csókot lehel. Ez 30-40 nyálas érintkezést jelentett, és Rechtin szerint több ezer baktérium kicserélődését.

A középkorú, kétgyermekes anya addigra már meggyőzte férjét, hogy a csók rengeteg veszélyes egészségügyi kockázattal jár. Igaz, a század tízes éveiben a nők közötti szájra adott röpke csók olyan bevett üdvözlési forma volt, mint a kézfogás. Az ominózus cincinnati eset az utolsó csepp volt Imogene poharában, ezt követően egy rövid életű és sikertelen mozgalom élére állt, aminek célja a csókolózás betiltása volt.

Az anticsók társaság fő tevékenységi köre körlevelek terjesztése és „Kiss Not” feliratú gombok 5 centért való árusítása. Több száz nő támogatta Imogene erőfeszítéseit, de az újságírók és az orvosok csak gúnyolódtak rajtuk. Pedig Rechtin aggodalmai nem voltak alaptalanok.

A Journal of Social History-ben nemrég megjelent cikk szerzője, Peter C. Baldwin, a Connecticuti Egyetem társadalomtörténésze az újságok archívumai között bukkant rá Rechtin elfeledett történetére, ami sokkal több egy prűd vagy/és hipochonder háziasszony bolondériájánál.

Beteg századforduló

A 20. század elején az orvosok kezdték megérteni, hogy a betegségekért felelős igazi bűnösök a baktériumok és vírusok. A tífusz, a kolera és a szifilisz gyakori jelenség volt, a tuberkulózist a 19. századi európai halálesetek egyharmadáért tették felelőssé. A század első felében a közegészségügyi tisztviselők csatornázással és a nyomornegyedek felszámolásával akarták elejét venni a gyorsan terjedő kóroknak, de ahogy a veszélyes vírusok ismertté váltak, már az emberi viselkedés megváltoztatására is törekedtek.

A régi közegészségügy a fertőző betegségek forrásait az ember környezetében kereste; az új magában az emberben találja meg

– írta Hibbert Hill egészségügyi tisztviselő 1913-ban.

1896-ban New York városa köpködés elleni rendeletet szavazott meg a tuberkolózis megfékezésére. Aki nem tartotta be és továbbra is vígan köpködött, akár egy év börtönbüntetést is kaphatott. Máshol az orvosok a katolikus szentmisék közösen használt áldozókelyhe ellen tiltakoztak, de az iskolai kampányok is beindultak, hogy felhívják a figyelmet a nemi betegségek veszélyeire és a fogmosás hasznosságára.

Rechtin társasága egyébként nem elsőként buzdított a csóktiltásra, csak a korábbi harcosok nem annyira buzgón dolgoztak az ügyön, mint ő és nőtársai. Egy Avis Boyce nevű atlantai nő például 1907-ben beutazta az országot, hogy mindenhol felszólaljon a babák csókolgatása ellen. A Washington Postban 1908-ban megjelent egy philadelphiai orvos nyilatkozata, aki szilárdan hitt abban, hogy egy napon óriási, csókolózásellenes mozgalom jön létre. Szerinte a csókolózás az alsóbb osztályokra fog korlátozódni, mert a művelt embereket úgy nevelik, hogy tudni fogják, milyen ártalmas ez a nyálas szokás.

Promenád a gyönyörbe

A 20. század fordulója kedvezett a wellnessguruknak és életmód-prédikátoroknak, némelyik sokkal bizarrabb tanokat hirdetett, mint a csókellenes mozgalom. Volt, aki a hústól és a meleg ételektől való tartózkodásra intett, más a széklet napi megmérését javasolta az egészség érdekében, de a beöntésnek is voltak hívei szép számmal. John Harvey Kellogg, a kukoricapehely feltalálója például a joghurtos beöntésre esküdött, de a corn flakeset is a maszturbáció ellen találta fel. Igazi tudományos alapja talán csak a csók elleni kampánynak volt, hiszen egy tüdőbajos vagy szifiliszes ember megcsókolása valóban komoly következményekkel jár.

Rechtinnek több mint 1000 követője lett, köztük mintegy 70 menyasszony, akik a „Kiss Not” gombot viselték az esküvőjükön. De a sajtó könyörtelen ellenségeskedése nem segítette ügyüket, a karikatúrákkal kigúnyolt Rechtint és mozgalmát keményszívűnek és hidegvérűnek titulálták a médiában, az orvosi és tudományos közösség hasonlóan elutasító volt. A kritikák nagy része túlzónak, sőt paranoiásnak találta a csóktiltás ötletét.

Éledő emancipáció

Baldwin szerint a kudarc annak is betudható, hogy a nők még csak épp kezdtek öntudatra ébredni, a férfiak viszont tiltakoztak az ellen, hogy átengedjék a nőknek a testi autonómiához való jogaikat. Abban az időszakban a nők ki voltak szolgáltatva a férfiaknak otthon, az utcán és mindenhol. A köpködés elleni korábbi kampány is az utcai zaklatás e formája ellen próbált fellépni: az alacsonyabb osztályú férfiak szokása volt a gazdag nők útjába köpni, hogy így irányítsák magukra a figyelmet. Rechtin ez ellen is próbált tiltakozni: a csóktilalom azt jelentette, nem érinthetsz meg bárkit, bármikor, a beleegyezése nélkül.

Másfél év intenzív kampány után azonban Rechtin szervezete eltűnik a nyilvántartásból. Nem sokkal később a hatékony antibiotikumok bevezetése megváltoztatta a közegészségügyi helyzetet, nagymértékben csökkentve a gyakori fertőző betegségek miatti elhalálozásokat – és a csókszorongást is.

A csókolózás veszélyeivel kapcsolatban Rechtinnek igaza volt, de ahogy az egyik újság írta: egyszerűen „túl kellemes mulatság volt ahhoz, hogy eltüntessék”.