Atlantisz témáját a komolyabb tudományos körök gyakran elhessegetik és áltudománynak tartják, pedig létezése évszázadokon át komolyan foglalkoztatta a tudósokat. Voltak, akik egész Amerikát azonosították vele, mások Észak-Európába lokalizálták. De az írók, költők soha nem kételkedtek létezésében, mert még most is  arról álmodoznak, hogy létezik egy elsüllyedt, paradicsomi világ a miénk alatt.

Platón ötlete?

Először az ókori görög filozófus, Platón mutatta be Atlantiszt Timaiosz című művében, amiben Szókratész, Hermokratész (szirakuzai hadvezér), Kritiász (politikus, filozófus) és Timaiosz (filozófus) monologizál. Atlantisz leírásával Platón a dolgok keletkezésének és pusztulásának elméletét akarta bemutatni, a világ állandó szétesését és az új rend folyamatos váltakozását.

Kritiász mondja el, hogy az ókori Egyiptom fővárosában, Saisban nagy kultusza volt Neithnek, a teremtéssel, bölcsességgel és háborúval kapcsolatos istennőnek, itt írhatták le először Atlantisz legendáját a templom papjai. Atlantiszt a Kr. előtti 10. évezredbe helyezik, és a Gibraltári-szoros bejáratát szegélyező hegyfok elé képzelek, egy nagyobb szigetként.

Atlantisznak ezen a szigetén létezett a királyok nagy és csodálatos hatalmú szövetsége, amely az egész szigetet és sok más szigetet és a kontinens egyes részeit uralta; és ráadásul a szoroson belüli területek közül Líbiát egészen Egyiptomig uralták.

Egy másik dialógusban Platón részletesen ismerteti Atlantisz táját, állat- és növényvilágát, a társadalom és a kormányzás szerkezetét.

Milyen volt Atlantisz?

Kritiász egy ősi időről beszél, amikor a világ régióit felosztották az istenek között. Atlantisz Poszeidón, a tengeristen birodalmában volt, aki beleszeretett egy Cleito nevű halandó lányba, gyermekeik születtek, az elsőt pedig Atlasznak nevezték – ő volt a sziget névadója, az állam és az óceán királya.

Kritiász szerint az atlantisziak eleinte engedelmeskedtek a törvényeknek, és nagyon ragaszkodtak Poszeidón kultuszához, tisztelték a szelídséget, a bölcsességet és az erényt, nem érdekelte őket az arany, a luxus, a vagyon. De idővel megfertőzte őket a pénzimádat, a korrupció és a hatalomvágy, a legenda szerint gyarmatosították Észak-Afrika és Olaszország partjait, és készültek Egyiptom, Görögország és a mediterrán világ többi részének meghódítására is. Athén az utolsó még szabad régiók egyike maradt, Zeusz meg akarta védeni a kultuszát ápoló várost, és hogy megregulázza a materiális, világ hódításra készülő Atlantisz népét, az összes istent összegyűjtötte legszentebb lakhelyükre, a világ közepére. Innentől kezdve Platón szövege hiányossá válik, de annyi kiderül, hogy a kontinens nagy földrengések sorozatát szenvedte el, és elmerült a tengerben. Sok ókori író, például Xenokratész történelmi ténynek tekintette Atlantisz történetét, de voltak olyanok is, akik Platón művét kitalált vagy metaforikus mítosznak tekintették.

Noha Platón életművében nem tartozik a legfontosabbak közé a Timaiosz, az Atlantisz-történet jelentős hatással volt az irodalomra. Szimbólumát több reneszánsz író is feldolgozta, például Thomas More (Morus Tamás) 1516-os Utópiájában és Francis Bacon Új Atlantisz című művében.

Talán Szantorini?

Kortárs hipotézisek szerint a Földközi-tengerben vagy környékén lehetett az atlantiszi civilizáció, Szardínia, Kréta, Szicília, Ciprus, Spanyolország, Málta, Törökország, Izrael, Afrika észak-nyugati része, Kréta és Szantorini mind a lehetséges helyszínek között szerepel.

Szantorini mellett szól, hogy bronzkori városa, Akrotiri a Kr.e. 3. évezredben virágzó kereskedelmi központ volt, modern, többszintes épületekkel, gazdag díszítéssel, fejlett csatornarendszerrel sok kortárs civilizációt megelőzve, ami a Minószi kultúra végét jelentő Théra-kitörésben semmisült meg körülbelül 3600 évvel ezelőtt. Ekkor földrengések és cunamik söpörték el a várost és a közeli szigeteket. Vannak olyan történészek, akik szerint Akrotiri eltűnése ihlette Platón Atlantisz-történetét, amelyet az évszázadok során átörökített szóbeli történetekből és legendákból gyúrt össze.

Bizonyíték a századfordulóról?

1898 nyarán egy hajóval fektettek le távírókábeleket a tenger mélyére Brest és Cape Code között, de a kábel elszakadt, úgyhogy markolóvasak segítségével próbálták helyrehozni. Ez az Azori-szigetektől körülbelül 900 kilométerre északra történt, az átlagos vízmélység 3100 méter volt. A kábelt több napig javították, közben pedig egy tengerfenéki országot fedeztek fel: a hegyvidéki táj magas csúcsokkal, meredek lejtőkkel és mély völgyekkel meglepő látványt nyújtott a víz alatt. A markolóvasak állandóan beleakadtak a csúcsokba és apró ásványi szilánkokat hoztak a felszínre. Ezek a szilánkok üvegszerű lávára hasonlítottak és a bazalt kémiai jellegzetességeit mutatták, az ügyet szenzációként ismertette 1899-ben az Académie des Sciences. Egy ilyen üveges láva ugyanis, ami a Hawaii-szigetek vulkánjainak bazaltos köveire hasonlít, csak légköri nyomás alatt tud ilyen állapotba szilárdulni, szabad levegőn megdermedhetett és lehűléskor kristályokkal telítődött.

 Az Atlantisz-rajongók számára jó hír lehet, hogy valószínűleg sosem fog kiderülni, mi az igazság, úgyhogy örökké reménykedhetnek a tengerbe süllyedt paradicsomi civilizáció létezésében.