Az emoji, a tükrös mézeskalács és a kártyaszív is mind ugyanaz a szabályos, szimmetrikus forma, ami egyáltalán nem hasonlít az emberi testben pulzáló mandula alakú szervre. Honnan ered tehát a mai szívábrázolás?

Mindörökké borostyán?

A 14. században jelent meg először a szív mint a szerelem szimbóluma, ekkor még a borostyánlevélre utalt. Hogy miért borostyán? Az ókori Görögországban ez a kúszónövény a bort és a testi örömöket jelképezte. Ha ezt társítjuk a borostyán nagy ellenállóképességével és hosszú élettartamával, akkor meg is érkezünk a tartós szerelemhez. Ezek után meg sem lepődhetünk, hogy a görög és római vázákon szinte mindenhová felrajzolták ezeket a néha szőlővel összefonódó borostyánleveleket. A képe pedig egyre csak terjedt.

Az ókori rómaiak úgy gondolták, a szerelem érzését közvetlenül a mellkasban érezzük, ahol a szív és a test érzelmi centruma található. De egészen a középkorig kell várnunk, hogy a szív a ma ismert alakjában tűnjön fel. A romantikus középkorban a lovagi románc, udvari szerelem, gáláns költészet időszakában izzik a levegő, repül a keszkenő. A férfiak tökélyre fejlesztik a széptevést, a nők pedig a visszautasítás-elfogadás művészei. A szerelmet megéneklik, ünneplik és bemutatják.

Ezekben a középkori ábrázolásokban láthatjuk a természet és a szerelmesek konkrét és elvont összefonódását is: hársfák alatt kötélfonó párok, borostyánlevelek díszletei közötti romantikus összebújások.  Az egyik leghíresebb ábrázolást, ami ma a londoni Victoria and Albert Múzeumban található, 1300 körül faragták egy elefántcsont foglalatú tükör hátoldalára. A jelenetben egy férfi térdel szíve hölgye előtt, és felajánlja neki fejjel lefelé fordított, hegyes szívét, miközben a nő egy nagy karikát emel a feje fölé.

Felajánlják szívüket

Amikor Giotto 1305-ben a padovai Scrovegni-kápolnát díszítő tablók közé a „Caritas” (jótékonyság vagy szeretet) teológiai erényét festette meg, egy bájos nőt ábrázolt, aki szívét Krisztus vagy Isten felé nyújtja. Giotto képe nagy hatással volt a későbbi olasz festőkre és szobrászokra, de ez még nem a szív mai formája.

A kortárs ábrázolás a 14. században született Francesco da Barberino képeivel. Documenti d’Amore című könyvében először látunk szimmetrikus szíveket. Egy francia kéziratban, a Le roman d'Alexandre-ban, 1340 körül egy nő emel fel egy kicsit körtére emlékeztető, de már a Milka-szívre igen hasonlító szívet, amit a vele szemben álló férfitól kapott. Elfogadja a szív ajándékát, a férfi pedig megérinti a (saját) mellkasát, hogy jelezze az ajándék eredetét. A körte nem véletlen, Galénosz 2. századi orvos a gyümölcsre emlékeztető formaként írta le a szervet.

Ettől kezdve a stilizált szív mindenütt jelen volt, nemcsak a kéziratok lapjain, hanem brossokon, medálokon, szőnyegeken. Az orvosok ugyan már kapiskálták, hogy a szív nem így néz ki, a művészek azonban megmaradtak a  ábrázolásnál. Kivéve Leonardót, nem véletlenül, hiszen ő egyszerre volt kórboncnok és a művész.

Mellette Andreas Vesalius, 16. századi flamand orvos, a modern anatómia atyja ábrázolta még az igazi szív formát. De hiába a tudományos előrehaladás, a borostyán alakú szív popularitása nem csillapult. Mi magyarázza a szimbólum vonzerejét és tartósságát? Talán a forma, amelynek két fele egyet alkot, olyan tökéletesen megragadja a szerelem platóni eszméjét, mint az ideális lelki társsal való egyesülés vágyát. De lehet, hogy tudatalattink is belejátszik, ami a szív körvonalában a legerotikusabb testrészeket, a mellet és a feneket ismeri fel. 

Luther és a szófajváltás

Az évszázadok során a szív új jelentéseket és funkciókat kapott. A reformáció alatt Luther Mártonnak köszönhetően terjedt el: eredetileg személyes pecsétje volt – a fehér rózsa közepén piros szív, aminek centrumában egy fekete kereszt – és állítólag felesége hímezte neki a mintát ajándékba. Luthernek annyira megtetszett, hogy minden vitairatát, okmányát ezzel hitelesítette. Így terjedhetett el a 19. században az angol és amerikai protestánsok között is, akik elkezdték a Valentin napi „szíveskedést”.

1977-ben a szív szófajt is váltott, főnévből igévé vált, amikor megjelent Milton Glaser híres logója „I [heart] NY”.

Anatómiai tudásunk fejlődése semmit sem változtat a szív használatán. Bár tudjuk, hogy az általunk ábrázolt szívek alig hasonlítanak a valódi emberi szívhez, a szimbólum úgy tűnik, örökre beépült a köztudatba.