A német Ravensburger játékgyártó és kiadóvállalat a napokban bejelentette, hogy az őket ért heves kritika miatt leállították a Kis Winnetou című gyerekfilmből készült két könyvük értékesítését. Közhelyes, sematikus ábrázolással vádolják a történetet, és azzal, hogy a műben figyelmen kívül hagyják az őslakos indiánok ellen elkövetett népirtást, földjeik elrablását, a történetek pedig gyarmatosító rasszista eszméket hirdetnek.

Igazak a vádak? Mert elsőre inkább meghökkentő, fake news-gyanús kritikáknak tűnnek ezek a bírálatok a bestseller ifjúsági vadnyugati regényfolyammal szemben. Tízezrek nőttek fel indián könyveken, köztük én, és közülük messze magasan Karl May Winnetouja vitte a prímet. Legalább háromszor éltem végig az állhatatos apacs harcos és sápadtarcú vértestvére, a bátor Old Shatterhand kalandjait négy kötetben, és egyetlenegyszer sem jutott eszembe, hogy felháborodottan becsukjam a könyvet, amiért a makulátlan hősöket – sztereotip módon – kínzócölöpökhöz kötözik a szemforgató kajovák.

A kritikák persze Karl May német írónak szólnak, aki egyes szám első személyben elmondott történeteiben színes képzeletével gazdagon benépesítette a vadnyugatot, úgy, hogy ő maga sohasem járt arrafelé. Mindmáig ő a legnépszerűbb német író, harminc nyelvre lefordított művei 200 millió példányban fogytak eddig világszerte, és olyan nevek rajongtak érte, mint Albert Einstein, Hermann Hesse Nobel-díjas német író, na és Adolf Hitler, aki annyira odáig volt a könyveiért, hogy elolvasta mind a hatvanat, és 1943-ban (a papírhiány dacára) 300 ezer példányban nyomtatta ki a Winnetout, és küldte ki – oktató célzattal – az orosz frontra ajánlott olvasmányként, csak hogy fokozza a harci kedvet.

Már betiltották egyszer

Ekkor már nem élt a képzeletdús író (1912-ben halt meg), ezért nem érhette meg, hogy a Führer kedvenceként és a hanyatló Nyugaton játszódó történetei miatt betiltották az NDK-ban, és csak halálának 100. évfordulóján, 1982-ben lehetett újra legálisan olvasni a nemes Winnetou („Égő Víz”) és a bölcs német Old Shatterhand („a kéz, amely pozdorjává zúz”) lebilincselő küzdelmeit. (Az „Old” előnevet kizárólag a megfontolt, tapasztalt embereknek osztotta ki a szerző, akik tudták, mi a dörgés, és mi a csízió.)

Nálunk nem tiltották be soha,

Például azokat a részeket, amelyekben Old Shatterhand (aki az író alteregója) keresztény szemléletűként mutatja be a préri világát, és azt is, hogy Winnetou megkeresztelkedett a halála előtt. Úgy látszik, a csonkítás nem csorbította a könyv bűverejét, mert százezer példányok fogytak belőle, csak az 1974-es kiadásból 120 ezer kötetet dobtak piacra. Azt viszont nem írták át, hogy Karl May vadnyugatán minden fehér főhős (például Old Firehand vagy Sam Hawkins) egy becsületes, romlatlan és kivétel nélkül német származású tántoríthatatlan kalandor, aki a nyugati civilizáció értékeit képviseli az elmaradott vad vidékeken.

Rasszista volt Old Shatterhand?

Na tessék, meg is van! Szóval Old Shatterhand (azaz személyesen Karl May, aki a valóságban gyakran tartott felolvasó előadásokat Old Shatterhandként korhű ruhába öltözve, és még a házát is Villa Shatterhandnek nevezte) a fehér, sőt a német felsőbbrendűséget hirdeti.

Nem egészen, ennél jóval árnyaltabb a kép. Már csak a mű címe miatt is. Winnetou karakteréről ugyanis sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy sértő vagy lealacsonyító módon lenne ábrázolva. Sőt, inkább túlidealizált ikonként, a préri rettenthetetlen Akhilleuszaként harcolja végig a regényciklust.

Sőt, az apacs törzsfőnök fia testesíti meg a kor egyik divatos elképzelését, a nemes vadember eszméjét, a modern társadalom által még érintetlen, romlatlan ember ideálképét. A nemes vadember eszmei gyökerei még Rousseau-tól, a XVIII. századi francia felvilágosult gondolkodótól erednek, aki szerint az ember alapvetően, születésétől fogva jó és lelkileg tiszta, de a civilizált társadalom többnyire elrontja.

A Winnetou 1893-ban jelent meg először (nálunk 1904-ben), és abban az időben (de még később is, például Tarzan alakjánál)

Karl May is erre az ideára építette könyveit, igaz, nála létezik rossz indián is, de ahogy a nemes vademberek esetében lenni szokott, nem természetüknél fogva ilyenek, hanem a fehér telepesek rontották meg őket. A Winnetouban történetesen az apacsok a jók, és a sziúk a rosszak. És ha egy indián rosszat tesz, amögött mindig fehér ember áll, szól Winnetou tételmondata, és

A civilizációs küldetéstudat azonban végig átjárja a történetet, amelyben a megállás nélküli terjeszkedést (az alapkonfliktust is az apacsok földjét átszelő vasútvonal építése robbantja ki, Old Shatterhand pedig vasúti földmérőként ismerkedik meg Winnetouval) azzal indokolják, hogy nyugati civilizációs vívmányokat visznek az elmaradott népekhez.

Sorra dőlnek le Kolumbusz szobrai is, most Karl Mayon a sor. Pedig ő a gyarmatosítás korának írója, azokban az időkben pedig küldetéstudatról szólt a nyugati ideológia. Ám akárhogyan nézzük is, Old Shatterhandot (Karl Mayt) nem lehet azzal vádolni, hogy német felsőbbrendűsége vezeti az indiánok földjén, és köt életre szóló, megbonthatatlan (vér)barátságot egy rézbőrű amerikai őslakossal. Inkább a nyugati civilizáció küldötte ő, egy keresztény lelkületű, romlatlan bevándorló hős, belőlük pedig nem sok vágtázhatott a prérin a valóságban. A vádak többsége tehát nem állja meg a helyét, egyedül a történelmi valóság hiányzik a könyvből, ami nem csoda, mert a Winnetou egy képzelet szülte világot mutat be. De például egy, az indiánok ellen elkövetett népirtásról, elnyomásukról, rezervátumba kényszerítésükről szóló bevezető ismertetővel frappánsan le lehetne hűteni a felkorbácsolt indulatokat, és akkor a rosszízű és sehova nem vezető könyvbetiltás helyett el lehetne szívni végre a békepipát, és el lehetne poroszkálni a naplementébe. UFF.