Nagyon keveset tudunk az ősi gallok kivételezett társadalmi osztályáról, a druidákról, mert ők maguk nem írtak le semmit. A közvetett információk a rómaiaktól származnak, akik a papok, tanítók, tudósok, bírák osztályaként jellemzik a druidákat. Fő tevékenységük a tanulás és az áldozatok bemutatása – a rómaiak szerint.

Feltételezések és Caesar szerint is Britanniából került a „druidaság” Galliába, ahol Caesar után hanyatlásnak indult, mígnem Claudius be is tiltotta a rómaiak elleni lázadásnak titulált druida szertartásokat. Caesar szerint az ősi keltákat egy „elit figura” uralja, akinek  a tekintélye megkérdőjelezhetetlen. 

Szigorúan bizalmas

A druidákról legelőször egy Arisztotelésznek tulajdonított mágiáról szóló írásban olvashatunk, később Julius Caesarnál, Pliniusnál, Senecánál és Tacitusnál is találunk róluk információkat. Idősebb Plinius a mérgező fagyöngy és az emberáldozatok szerepének fontosságát emelte ki.

Meggyilkolni egy embert egyet jelentett a legájtatosabb cselekedet végrehajtásával, húsának elfogyasztása pedig a legerősebb egészségbeli áldást jelentette

– írta a druidákról.

Az áldozatokat (többnyire gonosztevők vagy önként jelentkezők voltak) fűzfaszárból font szobrok belsejébe tették, és felgyújtották, elevenen elégetve őket. 

A legrészletesebb taglalásuk Kr. e. 50 körül a Commentarii de Bello Gallicóban, A gall háborúban található, amit Julius Caesar harmadik személyű elbeszélésként írt. Caesar 5 fejezeten keresztül is foglalkozik a druidákkal, és leírja, hogy a druidák fő tevékenységei a szent dolgok és a nyilvános vagy magánáldozatok.

Tanulmányaik során elmélyedtek a hit, erkölcs, számtan, csillagászat, jog, irodalom és a gyógyfüvek kérdéseiben is, de csak szájhagyományon és verseken keresztül adták tovább a tudást, nem írtak, mert attól tartottak, a papírra vetett betűkkel titkos tanaik kikerülnek a világba. Hittek a gondviselésben és a lélekvándorlásban, öröknek tartották a lelket és az anyagot is. Egyik legfontosabb feladatuk a jóslás volt, képesek voltak jövendölni az állatok mozgásából (madár röptéből), szervekből, de emberáldozat esetén a haldokló vonaglásából is. 

Összecsapások a tölgy alatt

Vezetőjüket, a főpapot halála után a rangban legidősebb követte, de ha többen is jogosultak voltak a címre, akkor szavazás döntött, ami néha fegyveres összecsapásba torkollt. Kultuszukban a tölgyfa különös szerepet játszott.

Írországban a középkori mesék és történetek örökítették tovább a druidák legendáit, például a Táin Bó Cúailnge ír középkori eposz vagy hagiográfiai művek. A kereszténység eljövetelével a druidák szerepe veszített fontosságából, titokzatosságuk megkopott, már csak varázslóknak, költőknek, történetmondóknak vagy bíráknak tartották őket, míg végül eltűntek a mítoszok és a legendák mélyén.

A 18. századtól Angliában és Walesben újra felfedezték őket, amikor John Aubrey angol író és régiségkutató azt sugallta, hogy a druidák kapcsolatban állnak Stonehenge-dzsel és más megalitikus emlékekkel. Ezt a meggyőződést William Stukeley anglikán egyházfő és régész is megerősítette, aki azt állította, hogy Nagy-Britannia ősi druidái a bibliai pátriárkáktól örökölt monoteista vallást követték – ezt a druida hitet „patriarchális kereszténységnek” nevezte.

Divat és egy kis kamu is

A 19. századi romantika korában a művészek mindenhez vonzódtak, ami távoli, ijesztő vagy egzotikus volt – a druidákban mindhárom kritérium megvolt, úgyhogy reneszánszuk szárnyakat kapott. Edward Williams, álnevén Iolo Morganwg, egy általa alkotott „ősi” druida tudást próbált eladni az érdeklődőknek. De a walesi antikvárius és költő hírhedt volt csalásairól: miközben a középkori walesi irodalom szakértőjének szerepében tetszelgett, maga kreálta és hamisította áruba bocsátott kéziratait, többek között a druida bölcsesség dokumentumait is. 

A jeles romantikus költő, Keats is visszanyúl a druidákhoz Hyperion című epikus művében, amelyben az áldozathozatal központi szerepet játszik. A titánokat, egy elavult társadalmi rend képviselőit utódaik feláldozzák. A költő szerint a druidák által is gyakorolt áldozat a kulturális evolúció motorja.

A titokzatos kelták vonzereje nem hagyott alább, megjelentek Giovanni Pacini 1817-es operájában, amely egy druida papnőről szólt, de képeken is, például a francia Noel Halle Druidák szertartása című olajfestményén.

A második világháborúban Csehországban került elő az egyik legérdekesebb druida lelet, a Mšecké Žehrovice fej, ami az ősi kelta művészet egyik legismertebb fennmaradt alkotása egész Európában. A régészek biztosak benne, hogy a fejszobor egy anno valóban élő druida férfit ábrázol. 

A kortárs neo- vagy újdruidizmus egyes vonulatai a 18. századi újjászületés folytatásai, és nagyrészt az 1700-as évek forrásaira épülnek – teljesen figyelmen kívül hagyva az ősi vallást.