Többnyire búvóhelyeiken lapulnak, ritkán mutatkoznak, pedig itt vannak körülöttünk. Rendkívül gyorsak és csak a lehetőségre várnak, hogy előbújhassanak rejtekeik homályából és lecsaphassanak. Nem szeretik a rivaldafényt, sötétben indulnak vadászni és remek érzékkel találják meg a zsákmányt, amire teketória nélkül vetik rá magukat.

Ha sárgás foltokat vagy bevágásokat látunk könyveink lapjain, esetleg rágásnyomokat a családi fotókon, biztosra vehetjük, hogy megtaláltak minket és beköltöztek hozzánk. Innentől nincs menekvés. Nem válogatósak, pamut, len és műselyem, liszt, kenyérmorzsa, müzli, cukor, papír és tapétaragasztó, minden jöhet.

Ők az  ezüstös pikkelykék , az egyik legősibb ma is élő rovarok, akik az erdők mélyéről érkeztek tartós társbérletbe az emberekhez. Imádják a pincéket és a dohos szobákat, a ritkán mozgatott könyv- és újságkupacokat, de leginkább a nedves helyiségeket, például a fürdőszobát, különösen a csapok, lefolyók és kádak környékét. Szinte mindenki szemtanúja volt már legalább egyszer, amint váratlanul előbukkannak, majd villámgyorsan tovacikáznak.

Láthatták az első növényeket is

Az evolúció nagy öregjei ők, több mint 400 millió éve grasszálnak a Földön, kutatók szerint nem sokkal az első szárazföldi növények megjelenése után már vígan szaladgáltak körülöttük, és szemmel láthatóan ma is kitűnően érzik magukat. A nagy túlélőként, az alkalmazkodás csodájaként elkönyvelt csótányok sehol sincsenek hozzájuk képest a maguk röpke 220 millió éves történetükkel, de a rég kihalt dinoszauruszok sem.

Furcsa szerzetek, már csak azért is, mert az egy-két centiméteres nyúlánk mindenevők

Fejükön két hosszú antenna meredezik, hátul pedig három farokfüggelék, és a halakhoz hasonlóan tekergőzve haladnak előre, méghozzá sajátos stílusban: sebesen megindulnak, majd hirtelen megállnak és mozdulatlanná dermednek, aztán újra szaladnak egy szakasznyit.

Testüket apró, ezüstösen csillogó pikkelyek fedik. Ha netalán le tudjuk gyűrni az undort és megfogjuk valamelyiküket, a pikkelyeik nagy része az ujjainkra tapadna. De ez nem szegné kedvüket, mert hamarosan levedlenék megkopott gúnyájukat. 

Azon kevés rovarok közé tartoznak, amelyek nem tudnak repülni. Paleontológusok megegyeznek abban, hogy

és csak jóval később, úgy 320 millió éve kelhettek először szárnyra a hatlábúak. Úgy látszik, nem volt nagy szükségük a szárnyalásra, de arra sem, hogy utódok tömegeivel éljenek túl földtörténeti korokat, mert meglehetősen komótosan szaporodnak. A könyvek lapjai közé lerakott petékből pár hét után kelnek ki az ivadékok, akik még három évig gyerekeskednek, mire elindulnak az első portyájukra, mondjuk csempefuga-keresőbe.

Hasznosak vagy károsak?

Fuga, morzsa, műselyem? Nem tűnnek halálos veszedelemnek ránk nézve. És valóban, ha megnézzük, mennyire károsak vagy mennyire hasznosak, akkor a mérleg serpenyői nem nagyon mozdulnának. Mivel nem pusztítják a levéltetveket vagy más kártékony élősködőket, ezért hasznot nem hajtanak. De nem is csípnek vagy harapnak, és nem hordoznak kórokozókat sem, emberre teljesen veszélytelenek. Ám ha a páni riadalmat is számításba vesszük, amit meglepetésszerű megjelenésük tud okozni, például amikor kinyitunk egy régi könyvet, és a tartalomjegyzékből hármasával menekülnek, akkor inkább károsnak mondanánk őket. Mármint az idegeinkre.

Miután ordítottunk/sikoltottunk egyet és rémülten eldobtuk a könyvet, a legjobb, amit tehetünk, hogy végiggondoljuk, hogyan vehetjük fel a kesztyűt velük szemben. Az összecsavart folyóirattal csapkodás általában nem szokott beválni, mert szélsebesen futnak, ráadásul cikázva. Szakértők szerint jobb megoldás, ha citrusolajjal vagy babérlevéllel űzzük el őket a tetthely közeléből,

De ha nem akarjuk babérszőnyeggel kibélelni az egész lakást, a legjobb, ha papírdarabokra vagy nedves rongyokra mézet csepegtetünk, aminek nem tudnak ellenállni, de a méz ragacsos csapdájának sem.

A riasztó találkozás után abba is érdemes belegondolni, hogy az ezüstös pikkelykék gusztustalanok ugyan, de teljesen ártalmatlanok, és hogy az undor jórészt tanult érzelem. És abba is, hogy ők csak jóhiszemű társbérlők, ellentétben azokkal az apró szörnyecskékkel, amelyek – némiképp pofátlan módon – az arcunkon élnek.