Évszázadokon át szinte minden civilizáció mitológiájában szerepelt a vérszívó szellem vagy az emberi húst fogyasztó démon, mert a sötét, ártó sátáni lények mindig is foglalkoztatták az emberek fantáziáját. A vámpírfolklór a 17. és 18. század végén indult hódító útjára, hogy számos európai etnikai csoport verbális hagyományában és művészetében megjelenjen.

Kis vámpírtörténet

A legkorábbi vámpírábrázolások az akkádok, sumérok, asszírok és babilóniaiak ékírásos szövegeiből származnak, ahol Lilu és Lilitu démoni alakját említik. De a görög mitológiában is voltak vámpír rokonok: az Empusa egy éjszakai rémalak, aki fiatal férfiakat csábít el, hogy kiszívhassa vérüket. Lamia görög istennő lehetett, akinek Zeusszal közös gyermekei Héra féltékenységének estek áldozatul, ezért Lamia az éj leple alatt gyerekeket kezdett rabolni. Később éjszakai vérszívó lett, aki nappal romos, elhagyott búvóhelyeken rejtőzik.

A figura továbböröklődött a zsidó folklórba, 300-500 körül már írnak Lilitről, az éjszakai lényről, aki vagy szexuálisan buja démon, vagy csecsemőket lakmározó sátáni lény. Lilit Ádám első feleségeként is szerepel Sirák fia könyvében, ami a deuterokanonikus könyvek egyike.

A romantikus vérszívóhiszti

A 18. században, mikor a romantika minden egzotikus és rémisztő témát divatba hozott, kulminált a vámpírőrület Kelet-Európában: kiásták a vérszívónak titulált halottakat, a vámpírgyanúba keveredetteket karóba húzták, hogy véget vessenek a végzetes kór terjedésének. A hisztéria megjelent a művészetekben is, Heinrich August Ossenfelder A vámpír című versében 1748-ban, Goethe 1797-es A korinthusi menyasszony című költeményében – amiben a sírból visszatért menyasszony és szerelme nászáról olvashatunk –, John Polidori A vámpírjában 1819-ben. Polidori Lord Byron orvosa volt, aki részt vett azon a híres kiránduláson, ahol egy vihar elől Byron, Shelley és menyasszonya, Mary Shelley Byron svájci villájába menekült, és ott szellemtörténetekkel szórakoztatták egymást. Mary Shelley Frankensteinje és Polidori A vámpír című novellája is ezután született meg. A vámpír volt az első, kimondottan vérszívóról szóló irodalmi mű, ez a rövid novella legitimálta a rémisztő, ugyanakkor művelt, vonzó, hipnotikus és arisztokratikus figurát a fantasztikus irodalomba.

A téma később sem vesztett népszerűségéből. A Carmilla Joseph Sheridan Le Fanu 1872-es gótikus regénye, amiben a címszereplő egy női vámpír, aki a leszbikus vámpírszerelem prototípusát testesíti meg, és egy Laura nevű nőt üldöz szerelmével. De 1886-ban Maupassant is írt egy horrorisztikus elbeszélést Horla címen, ami egy titokzatos éjszakai látogatóról szól, aki elszívja a főszereplő életerejét. A 20. században számos színdarabot, filmet, de még képregényt és operát is inspirált a vérszívó karaktere. Az egyik leghíresebb feldolgozás a Lugosi Béla főszereplésével készült 1931-es amerikai film, de érdemes újranézni Francis Ford Coppola 1992-es Drakula-adaptációját vagy a kortárs Vámpírnaplókat, az Alkonyatot vagy a még ezeknél is jobban sikerült Hétköznapi vámpírokat.

Az igazi Drakula?

Vlad Tepes Vlad Dracul havasalföldi vajda második fia (a Drăculeștinek nevezett Sárkányok Rendjének tagja). Draculnak mindkét gyerekét „Drakulaként” ismerték, ami Drakul fiát jelenti.

Amikor Vlad Dracul a várnai csatában vereséget szenvedett a töröktől Hunyadi János és Ulászló király oldalán, a törökökhöz állt, és foglyul ejtette Hunyadit. Később ezért Hunyadi lefejeztette, fiai a szultán fogságába kerültek, aki mohamedánná nevelte őket. Miután III. Vlad Tepes hazatérhetett, apja trónjára ült.

Vlad Tepes kegyetlenkedései határtalanok voltak: üldözte a szász kereskedőket, a koldulást bűnözésnek tekintette, és amikor szövetséget kötött Mátyás királlyal a törökök ellen, szörnyű tömegmészárlást hajtott végre a bolgárok és törökök között. A krónikák szerint 38 ezer törököt gyilkoltatott le, volt, akinek szögekkel rögzítette fejéhez a turbánját, és húszezer, karóba húzatott török fejjel fogadta az ellene induló Mehmed szultánt. Ez volt „Tepes erdeje”. (A tepes karót jelent.)

Uralkodása alatt Vlad állítólag 40–100 000 civilt is megölt – politikai riválisokat, bűnözőket és mindenkit, akit „az emberiség számára haszontalannak” tartott.

Bram Stoker titkos szerelme

Barbara Belford a Biography of the Author of Dracula című művében azt írja, Stoker közeli barátja, a 19. századi színész, Sir Henry Irving (1838–1905) lehetett Drakula karakterének mintája. Irving egy híresen egocentrikus, arrogáns, de egyúttal elbűvölő, karizmatikus és maga körül mindenkit terrorizáló művész volt, aki Bram Stokert titkáraként alkalmazta. Mivel Stokerről közismert volt, hogy szereti a művészeket - Walt Whitmanért, Oscar Wilde-ért és saját munkaadójáért is rajongott -, léteznek olyan teóriák is, miszerint a családos Stoker látens homoszexuális volt, aki szexuális frusztrációit vetítette ki Drakula figurájába.

Paul Murray a From The Shadow of Dracula című 2004-es értekezésében is a szexuális vetületet hangsúlyozza, ezért irányult a kutatók figyelme a műben megjelenő devianciákra – nemi erőszak, vérfertőzés, házasságtörés, csoportos szex, pedofília.

A színész Irving olvasta Stoker művét, de a szerző nagy bánatára csak annyit mondott róla, hogy „rettenetes”. Mikor Irving meghalt, Stoker azt mondta:

olyan vonzó volt a zsenialitása, olyan uralkodó jellem volt, hogy letaglózott halálhíre, megigézve ültem.

Mintha Drakuláról beszélne, nem igaz? Bram Stoker még jó pár regényt alkotott, de egykönyves szerző maradt. Legfontosabb művét sokáig elveszettnek hitték, mígnem a nyolcvanas években előkerüt egy pennsylvaniai farmon.