Egyetlen ember készítette tárgy sem hagyta el még (igazoltan) a Naprendszert az amerikai Voyager-1 űrszondát kivéve, amelyet 45 éve lőttek ki, és jelenleg 23,4 milliárd kilométerre van tőlünk. Már önmagában ez is egy rendkívüli teljesítmény, de azt, hogy még most is működni fog, és adatokat küld a Földre, álmukban nem gondolták volna 1977 szeptemberében a NASA-nál.

És azt sem, hogy tíz műszeréből négy még ennyi idő után is működik. Nem azért, mert tönkrement volna a többi, csak lekapcsoltak hatot a tízből azért, hogy a leglényegre koncentráljanak, és az igencsak szűkös energiát az óriási távolság miatt két napig eltartó kérdés-válasz kommunikációra fordítsák. (Elképzelések szerint az 1973 áprilisában kilőtt, és a Jupiterhez és Szaturnuszhoz küldött Pioneer-11 űrszonda is kiléphetett már a csillagközi térbe, vagy nem, mert a rádiókapcsolat 1995 szeptemberében megszakadt vele.)

Eredetileg a Naprendszer bolygóinak lefényképezésével (és sugárviszonyainak megfigyeléseivel) volt megbízva a Voyager-1 (fejlettebb kamerákkal, mint amiket a Pioneerok vittek magukkal), és a tervek szerint a Jupiter és a Szaturnusz gravitációja – parittyaként – gyorsította volna őket messze-messze kifelé a végtelen űrbe. Így is történt, de vicces, hogy a Voyager-2 már bő két héttel korábban, 1977. augusztus 20-án elindult (tudtunkkal a küldetésnek semmi köze sincs Szent Istvánhoz és az új kenyérhez), de a Voyager-1 megelőzte őt a Mars és Jupiter közötti aszteroida-övben. Nem volt hiábavaló a sürgölődése, mert jórészt a Voyager-1 képeiből van közelebbi elképzeléseink a Vénuszról, a Jupiterről, a Szaturnuszról, a Neptunuszról, és ezeket nézegettük és nézik gyerekeink ma is a tankönyvekben. 

Gyűrűk és bolygók ura

Közben felfedezte és lefotózta, hogy a Jupiternek is van egy vékony gyűrűje (persze nem akkora, mint a Szaturnusz széles frizbije), és kapásból talált két új nagy holdat is, a Thébát és Metiszt. Részletes képeket küldött a Jupiter rejtélyes vörös foltjáról és a legnagyobb klasszikus (Galilei) holdakról (Io, Europa, Ganymedes és Callisto), amelyeket a reneszánsz mester kezdetleges távcsövével azonosított még 1610-ben Toszkánából (ma már 79 Jupiter-holdról tudunk). Amikor elrepült a Szaturnusz mellett – csak úgy mellesleg –, észlelt megint három nagyobb új holdat, a Prometheuszt, a Pandorát, és az Atlast, no meg egy új gyűrűsávot is, a G-gyűrűt.

Felbecsülhetetlen ezért is a Voyager-1 küldetése, és még ha nem is annyira átélhető, mint az első holdra szállás volt 1969. július 20-án, mindenképpen történelmi jelentőségű, és ez az űrszonda sikeres küldetése is egy hatalmas lépése az emberiségnek.

Feladtuk a leckét a földönkívülieknek

De ez még semmi. Ha már kilőtték a beláthatatlanul mély világűrbe, felkészítették egy esetleges földönkívüli találkozóra is. Tudományos konszenzus szerint ugyanis végtelen kicsi az esélye annak, hogy kizárólag mi, emberek vagyunk az egyetlen értelmes (?) létforma az Univerzumban. És ha már ott hasít a (számunkra) csúcstechnológiás szerkezet 61 ezer kilométer/órás sebességgel az abszolút nulla fok közeli, élettelen sötétségben, akkor

Nyilván alaposan átgondolták az emberiség névjegyét: a Föld elhelyezkedését jelző ábrákat, aranymetszésben pompázó, ideális testalkatunkat mutató Leonardo-rézkarcot és egy Arany Albumot (Golden Recordot) is elhelyezett rajtuk (a Voyager-2-n is) a NASA, Carl Sagan sztárcsillagász vezényletével. Rögtön ötven nyelven hallható köszöntéssel indítanak az aranyozott analóg rézlemez mikrobarázdáin (ugyanolyan, mint egy bakelitlemez, csak masszívabb anyagba öntve), ami gyönyörű gesztus ugyan, csakhogy mi, emberek sem ismernénk fel belőle minimum negyvenötöt.

De nemcsak hangokat, hanem képeket és zenéket is kódoltak rájuk, és Saganék – nagyvonalúan – elhelyeztek egy használati utasítást is az intelligensnek gondolt emberiség információs lemezén.

Egy űrhajóval csak akkor lehet találkozni és a hangokat lejátszani nekik, ha fejlett űrutazó civilizációk vannak a csillagközi térben

– jelentette ki Carl Sagan, amivel nem igazán lehet vitatkozni.

Kár, hogy egy előzetes teszten még a földi kutatók sem tudták megfejteni a használati utasításnak szánt grafikát, de mindegy is, mert úgy tűnik, hogy csakis menő létformákkal szeretnénk felvenni a kapcsolatot, a misszió mottója pedig az is lehetne, hogy akik nem tudják megoldani rafinált rébuszainkat, köszönjük, de haladjanak szépen csak tovább.

Varázsfuvola és sárkluttyogás

Bach Brandenburgi versenyének, Beethoven 5. szimfóniájának és Mozart Varázsfuvolájának részleteit élvezhetik a leleményes alienek, na és Chuck Berry „Johnny B. Good"-ját, de felzengenek Afrika, Ausztrália és Ázsia népei is (persze a helyhiány miatt csak módjával), és – miheztartás végett – van egy „földi hangok, zajok” rész is.  

A gondosan összeállított zajgyűjteményt hallgatva (Hallgatva? Lehet hogy nem is értik, érzik ezt a frekvenciatartományt a kíváncsi idegenek) vajon mit gondolhat (Gondolhat?) rólunk egy földönkívüli, ha meg szeretné tudni, milyen hangok özönében éljük az életünket.

a csók, a nevetés (nem igazán önfeledt, csak egy rövidke racionális kuncogás, talán egy kocka-viccen), szívverés, az anya-baba hangok, ellenben ott sorjáznak a vulkán, földrengés, villám, eső, szörfözés, madár, béka, hiéna, elefánt, csimpánz, szelíd és vad, csaholó kutya, birka, kovács és varrógép hangok, na és az úgy tűnik nélkülözhetetlennek gondolt traktor, autó-motorzúgások és a vonatzakatolás, mint az emberi faj meghatározó hangjai.

Kedvencem a precízen elhelyezett „Mud Pots”, a sárban lépkedés hangmintája, (talán úgy gondolták a tudósok, hogy  a földi élet egyik lényege a sárban caplatás?). Kérdés ezért, hogy az emberiség nevében mire is gondoltak a szerkesztők? (Hogy jószándékúak voltak, ahhoz nem férhet kétség.) Merthogy a bemutatkozó földi hangok gyűjteménye egy kissé sematikus, szögletes és kockás válogatás, és lehet, hogy mi, emberek sem ismernénk magunkra ezekből a zörejekből.

Még 2025-ig kitart a plutónium hajtóanyag, és kommunikációképes marad az űrszonda. Ha addig elcsípnék a Voyager-1-et a földönkívüliek, Ön szerint hogyan képzelnének el minket az élet-zörej-lista alapján? Szavazzon!